1945 után a kommunista párt térnyerése erőteljesen akadályozta, hogy a Vörös Hadsereg által 1944/1945-ben elkövetett atrocitások dokumentálásra kerüljenek. Az azóta levéltári forrásokban fellelhető anyagokat, amelyek a szovjet katonák által elkövetett erőszakról tanúskodnak, a vörös szuronyokon kiépülő hatalom igyekezett eltüntetni. A kommunista párt és testvérszervezetük, a szociáldemokrata párt iratanyagaiban nincs nyoma a szovjet megszállók erőszakoskodásainak. A magyarországi harcok során történtek köré négy évtizeden át a hallgatás falát húzták.

Az 1989 előtt megjelenő történelmi publikációk csupán rendszerhű módon számolhattak be a Vörös Hadsereg magyarországi harcairól. Így került kiadásra 1975-ben Tóth Sándor Budapest felszabadítása című könyve. A civil lakosság kényszermunkára hurcolásáról, a nyilvános kivégzésekről, a zabrálásokról és a nők elleni erőszakról nem eshetett szó. Utóbbi témában ismert Bodó Róza erdélyi unitárius tanítónő esete, aki a Fejér vármegyei Dégen és környékén tapasztalta meg a „felszabadítás” brutalitását. Az átélt erőszakot naplójában jegyezte le.

A nők, de sok esetben fiatal gyermeklányok és idős asszonyok megerőszakolása nem volt egyedi eset sem Magyarországon, sem pedig Németország területén. 1942-ben Ilja Grigorjevics Ehrenburg szovjet propagandista a Pravdában megjelent szónoklatában ezekkel a szavakkal hergelte a Vörös Hadsereg katonáit: „Öljetek! Öljetek! Erővel törjétek meg a germán nők faji gőgjét, tekintsétek őket a hadizsákmányotoknak!”

A Vörös Hadsereg Magyarországra érkezésének pillanatától hadizsákmányként lefoglalta az élelmiszertartalékokat, a bankok értékeit. Az 1946-1947-es költségvetési évben csak a szovjet csapatok ellátásának kötelezettsége mintegy 372 millió forintot tett ki, az összes költségvetési kiadás több mint 10%-át.

Budapest megszállása

Magyarország határait 1944. augusztus 26-án érték el a szovjet csapatok az Úz völgyében. Habár évtizedeken át az volt a hivatalos álláspont, hogy „Magyarország felszabadítása 1944. szeptember 23-án Battonyánál kezdődött”, ez a narratíva abból származott, hogy a kommunista történetírás hallgatott az 1938 és 1941 közötti országgyarapodás időszakáról.

Hogy Magyarországot a Vörös Hadsereg nem felszabadította, azt alátámasztja az is, hogy az 1945. június 9-én alapított szovjet katonai kitüntetésen „Budapest Bevételéért” („Za vzjatyije Budapesta”) felirat szerepelt, míg a varsói harcok után „Varsó Felszabadításáért” („Za oszvobozsdényie Varsavi”) feliratú emlékérmét osztottak ki.

Sztálin 1944. október 28-án utasította Malinovszkij marsallt, hogy a 2. Ukrán Front november 7-ére menetből foglalja el Budapestet, ám ezt a pesti hídfő védelmére kiépült, három védelmi övből álló Attila vonal meghiúsította. A szovjet vezetés ekkor a körülzárás mellett döntött, ezért kénytelen volt a Tolbuhin marsall parancsnoksága alatt álló 3. Ukrán Frontot is bevonni a budapesti harcokba. A magyar főváros körül 1944 karácsonyán zárult be a szovjet ostromgyűrű, azonban Budapestet csak 1945. február 13-án sikerült elfoglalni. Budapest ellenséges városként történt elfoglalását követően Malinovszkij marsall három nap szabad rablást engedélyezett csapatainak és megkezdődött a civil lakosság összegyűjtése.

Malinovszkij a védők magas létszámával magyarázta Sztálinnak a budapesti harcok elhúzódását. A szovjet marsall 110 ezer magyar és német fogolyról tett jelentést – ez azonban nem fedte a valóságot, mert a védők ennél kevesebben voltak –, a hiányzó létszámot azonban a fővárosi és a Budapest környéki civilekből pótoltatta ki.

Budapest megszállása, 1945. / Forrás: Wikipédia

1945 februárjában 50 ezer fővárosi és Budapest környékit férfit gyűjtöttek össze, hogy a jelentésben szereplő hadifogoly létszámot produkálni tudják. Amikor azonban ez sem volt elég, a polgármesteri hivatalok nyilvántartásai alapján szedték össze a német nevű civileket, elvitték a tizenéves leventéket és gyakran az utcai járókelőkből egészítették ki a hadifogoly létszámot. Számtalanszor halottak eltemetésére, romok eltakarítására hajtottak el embereket azzal az ígérettel, hogy erről igazolást kapnak, ám a „málenkij robotból” sok évnyi fogság lett a Szovjetunióban, csupán azért, hogy Malinovszkij marsall ne legyen kegyvesztett Sztálinnál.

Budapesten 1945 májusában a korábbi állapotokhoz képest is jelentősen romlott a közbiztonság. Ittas állapotban lévő szovjet katonák – gyakran a helyi alvilággal szövetkezve – számos erőszakos cselekedetet követtek el. Napirenden voltak a betörések, rablások, gyilkosságok és gyakori eset volt, hogy az őrt álló rendőröket is gyakran megtámadták.

A budapesti svájci nagykövetség 1945. május 24-ei összefoglalójából kiderül, hogy a fővárosban az ostrom alatt és a rá következő hetekben a szovjet katonák szinte minden otthonba behatoltak és főleg ruházatot, élelmiszert, karórákat és egyéb értéktárgyakat vittek el.

A kollektív bűnösség elvének alkalmazása: A polgári lakosság elhurcolása

A szovjet csapatok magyarországi tevékenységével összefüggésben a legnagyobb érdeklődést kiváltott téma a polgári lakosság tömeges elhurcolása volt, amely az „intézményesen” elkövetett jogtalanságok közé tartozott. Stark Tamás történész a szovjetek indítékait elemezve leszögezte, hogy az elhurcolások hátterében ott volt a kollektív büntetés szándéka. Ezt bizonyítja Sztálin és a brit külügyminiszter, Robert Anthony Eden között 1943 tavaszán lezajlott megbeszélés, ahol a szovjet diktátor kijelentette, hogy „a magyarokat meg kell büntetni”. Néhány hónappal később Molotov külügyi népbiztos a következőket írta Archibald Clark Kerrnek, a moszkvai brit nagykövetnek: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott (…) nem csak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb, vagy kisebb mértékben a magyar népnek is.” A magyarság kollektív büntetésének szándéka az 1943 decemberében Moszkvában megtartott szovjet-csehszlovák megbeszélések során ismét előkerült. December 14-én Molotov Edvard Benešsel, az emigráns csehszlovák kormány elnökével tárgyalva jelentette ki, hogy „A magyarokat példásan meg kell büntetni.”

A kollektív büntetés szándéka mellett azonban ott volt az etnikai tisztogatás szándéka is, amely legjobban Kárpátalját érintette. 1944. november 13-án kihirdették az úgynevezett 0036. számú parancsot, amely előírta a munkaképes magyar és német nemzetiségű kárpátaljai férfiak összegyűjtését. A rendelet értelmében háromnapos munkára, kellett gyülekezniük a 18 és 50 év közötti férfiaknak. Azonban többről volt szó: embertelen körülmények között való sínylődés a szolyvai gyűjtőtáborban, majd az emberek gyalogmenetben, esetenként fűtetlen marhavagonokban történő elindítása a Szovjetunió lágerei felé. A „málenkij robotot” csak a magyarokkal és a német származásúakkal szemben alkalmazták. Fagyejev vezérőrnagy 1944. november 21-i keltezéssel jelentést készített Mehlisz vezérezredes részére, amelyben részletes kimutatásban számolt be arról, hogy november 18-20. között miként különítette el az általa felügyelt Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagybereg, Huszt, Tiszaújlak, Nagyszőlős, Bátyú, Kövesliget, Perecseny, Poroskó, Gyertyánliget, Szolyva, Szerednye, Nagyberezna és Kisberezna településeken élő ruszin, ukrán, cseh, szlovák nemzetiségű szlávokat. December 16-án Petrov hadseregtábornok és Fagyejev kimutatást készített Berija belügyi népbiztosnak, amelyben a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa által meghozott és életbe léptetett 0036. számú rendelet végrehajtásáról számoltak be. A jelentés tartalmazta azt is, hogy a begyűjtési akció nem érintette a szláv lakosságot. 1944 decemberében a magyar településeken már alig akadtak férfiak. Orosz Aranka a mátyfalvai református gyülekezet tagja emlékezett így emlékezett 1944 karácsonyára: „Kovács Zoltán lelkipásztor jött Tiszaújlakról úrvacsorát osztani. Felment a szószékre és némán sírt egy ideig, mert nem volt egy férfi sem a templomban.” Kárpátaljáról 30-40 ezer, túlnyomórészt magyar, kisebb részben német férfit hurcoltak el. Az eljárás célja a terület tudatos elszlávosítása volt, akárcsak a Délvidék esetében, amikor Josip Broz Tito kommunista partizánjai etnikai alapon gyilkoltak meg 40 ezer magyart és 10 ezer bácskai svábot, vagy mint a Beneš-dekrétumok.

A Szovjetunió Államvédelmi Bizottsága 1944. december 16-án adta ki 7161. számú határozatát, amely elrendelte, hogy a Vörös Hadsereg által megszállt országokban a Szovjetunióba történő munkára kell irányítani a 17 és 45 év közötti német származású férfiakat, valamint a 18 és 30 év közötti nőket. A 2. és 3. Ukrán Front Katonai Tanácsa néhány nappal később adta a 0060. számú parancsát, amely gyakorlatilag a fenti rendelet végrehajtási utasítása volt.

Sztálin parancsára – Churchill és Roosevelt tudtával és beleegyezésével – 1944 őszétől kezdve 800 ezer férfit és nőt hurcoltak el Magyarországról. Bognár Zalán történész kutatásai szerint Magyarország mai területéről 150-170 ezer magyar férfit vittek el civilként szovjet hadifogságba.

1945: Magyar és német hadifoglyok, köztük civilek menete Balatonalmádinál / Forrás: Fortepan

A Hajdúnánásról elhurcoltak sorsáról a polgármester 1946. június 15-ei helyzetjelentéséből tudhatunk meg részleteket. Ez a dokumentum fellelhető a Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Vármegyei Levéltárában. A jelentés szerint Nánáson 1944. november elején a szovjetek több száz embert gyűjtöttek össze. Az 5-6 tagból álló járőrcsapat a hajnali órákban házról házra járt és a 17-50 év közötti férfiakat hurcolta el a közelben felállított gyűjtőhelyre. Másnap bekísérték őket Debrecenbe, ahonnan a betegeket hazaküldték, körülbelül 340 embert pedig Romániába, a foksányi gyűjtőtáborba szállítottak. Innen egy részüket, 220-230 főt továbbküldtek a Dnyeszter partjához. A jelentés szerint mindössze 8-10 ember tért haza.

Volt ahonnét több mint ezer férfit hurcoltak el. Ilyenre volt példa Nyíregyházán, ahonnét 2.000 férfit vittek el. 1944. november 2-án.

Csak Budapesten 1945. április végéig tartott a civilek egy részének összegyűjtése, majd elhurcolása.

Atrocitások sorát szenvedte el a polgári lakosság

A szovjet katonák által Magyarországon 1944-1945-ben elkövetett tömeges nemi erőszak, fosztogatások és gyilkosságok témája 1989 után is nagyrészt feldolgozatlan maradt.

A személyesen megtapasztalt szörnyűségek igazolták az előzetes félelmeket és gyanússá tette a kommunista propagandát, csakúgy mint a marxista ideológiát. Ezzel magyarázható, hogy az 1945-ös nemzetgyűlési választáson a Kommunista Párt a szavazatok alig 17%-át szerezte meg.

A Vörös Hadsereg 1944. december 23-án foglalta el Székesfehérvárt. A harci eseményeket és a megszállást fiatal lányként átélő Szederkényi Györgyné Klára évtizedekkel később így emlékezett vissza: „A nők igyekeztek nagyon rondának látszani. Fekete fejkendő, lomposság stb. Akit elvittek a ruszkik, nemigen tért vissza. Mint egy szőke gimnáziumi osztálytársam sem: Neprosszel Erzsébet. Elvitték. Máig sem tudjuk, mi lett vele. A „tolmácsnőt” Csermák Istvánnénak hívták. Sorsa az lett, hogy az oroszok agyonlőtték” – idézi a Magyar Nemzeti Levéltár „Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1945 között című dokumentumgyűjteménye. Székesfehérvárott olyan is előfordult, hogy egy asszonyt 16 szovjet katona erőszakolta meg egymás után. 

1945 januárjában a jászjákóhalmi rendőrségen vették fel azt a jegyzőkönyvet, amely egy 13 éves lány elhurcolásáról és három szovjet katona általi megbecstelenítéséről szólt.

A Vas vármegyei Táplánszentkereszten anyát és lányát vitték el, majd 15-20 alkalommal erőszakolták meg őket, ezért kórházi kezelésre szorultak.

Hain Péter 1945. február 7-ei jelentése szerint a Vörös Hadseregtől ideiglenesen visszafoglalt dunántúli területeken a szovjet katonák által korábban meggyalázott nők aránya 25% volt. A megerőszakolt nők száma csak Budapesten 50 és 200 ezer között mozgott.

A Tolna vármegyei Simontornyai járás főjegyzője 1945 márciusában arról számolt be, hogy Nagyszékely község női lakosságának 60%-a nemi betegséggel fertőzött és 12-13 éves lányokat gyaláztak még. Varsádon 15 éves lányokat és 78 éves idős asszonyokat becstelenítettek meg. Mezőtúr város rendőrparancsnokságához feljelentés érkezett, miszerint a csugari vasútállomáson tartózkodó szovjetek a fiatalabb nőket megerőszakolják.

Szovjet katonák molesztálnak egy német nőt Lipcsében 1945-ben / Forrás: Forum Hungaricum

A magyarországi harcok során számos esetben szenvedett el a civil lakosság atrocitásokat a Vörös Hadsereg részéről.

Fejér vármegyében voltak olyan települések, amelyeket 1945-ben rövidebb időre sikerült visszafoglalni a szovjetektől. Székesfehérvárra január 22-én, a „Konrad 3” hadművelet során vonultak be a magyar és német katonák, akiket a város lakossága – a szovjet erőszak után – örömmel fogadott. A Mózessy Gergely által szerkesztett Inter arma 1944-1945. Források a székesfehérvári egyházmegye történetéből II. című könyv 40. oldalán a következő visszaemlékezés olvasható: „A magyarok ujjongva vették körül a német katonákat. Különös az asszonyok és leányok öröme. Érthető ez, mert szörnyű gyötrődésen mentek át szegények. A női szemérmet lábbal taposva lépten-nyomon erőszakoskodtak velük ezek az ázsiai fenevadak... Érthető most örömük! És nem csodálkozom azon, ha a bevonuló magyar és német katonáknak a nyakába ugrott itt is, ott is egy-egy nő és hálásan megcsókolta. Szörnyű nyomás alól szabadultak fel.”

Hasonló sorokat jegyzett le Shvoy Kálmán naplójában és emlékirataiban: „A kora reggel bejövő tankok, melyek szintén a balatoni út felől jöttek, fel volt gallyazva és a nép ünnepelte őket. Fegyelmezetten viselkedtek, ezt meg kell hagyni.”

Székesfehérvár lakossága a fosztogatásokkal és erőszakkal járó szovjet megszállás után örömmel fogadta a bevonuló német csapatokat / Forrás: Die Deutsche Wochenschau

Szintén a „Konrad 3” során foglalták vissza Pettendet, ám a településen látott megcsonkított, megkínzott és kiszúrt szemű holttestek még a sokat próbált és harcedzett SS katonákat is valósággal elborzasztotta.

Ehhez hasonló eset volt 1945. február 9-én, Csősz visszavételekor. A településre bevonuló magyar honvédek döbbenten tapasztalták, hogy a szovjetek 27 sebesültet és 2 egyészségügyi katonát lemészároltak.

Az utcán rendszeresen kirabolták a civil lakosokat. Sokan ekkor tanulták meg, hogy mit jelent a „davaj csaszi” („ide az órát”). Sok esetben a katonakorú férfiakat minden vizsgálat nélkül kivégezték, vagy kényszermunkára osztották be. A háború alatt a szovjetek által elkövetett bűncselekmények közül is kiemelkedik az 1945. március 16-án történt kápolnapusztai mészárlás, ahol a falu férfilakosait agyonlőtték. Ehhez hasonlatos esemény zajlott Borbálapusztán is, Zámoly határában pedig 7 búcsi leventével végeztek.

Székesfehérvár újbóli megszállását követően a szovjetek a civileken álltak bosszút a város januári visszafoglalásáért. Az esztelen tombolásnak esett áldozatul dr. Berzsenyi Zoltán, a székesfehérvári kórház főigazgatója és Bergendy János katolikus pap is, akit a püspöki palotában lőttek agyon.

Apor Vilmos, a Győri egyházmegye főpásztora szintén a szovjetek által alkalmazott erőszak áldozata volt. Győr megszállását követően, 1945. március 30-án megtagadta a győri püspöki rezidenciára menekült asszonyok kiadását. Bátor kiállásáért az életével fizetett, miután egy szovjet katona dulakodás közben halálosan megsebesítette. Sérüléseibe április 2-án halt bele.

Boldog Apor Vilmos vértanú püspök az élete árán védte az asszonyokat / Forrás: Felvidék.ma

A svábok által lakott településeken kiugró volt a szovjetek által elkövetett atrocitások száma. Ilyen volt Mór esete is, ahol a megszállás első napján – 1945. március 18-án – 54 főt végeztek ki, köztük Szécsen Miklós grófot és feleségét. Olyan történések is dokumentálásra kerültek, amelyek teljes családok meggyilkolását jegyezték le.

A Veszprém vármegyei Olaszfaluban, ahol a németek egy ideig sikeresen tartóztatták fel a szovjet előrenyomulást, a bevonuló vörösök 1945. március végén több mint 60 polgári személyt gyilkoltak le. A szovjet katonák halála miatt sok más esetben is ártatlan embereken álltak bosszúk. A Szolnokhoz közeli Tószegen 1944. október 13-án, megtorlásként egy ismeretlen körülmények között elhunyt szovjet katona haláláért összetereltek és agyonlőttek 11 helyi lakost. Encsencs községben 1944. október 27-én egy férfi felesége védelmében megölt egy szovjet katonát, aki a nővel erőszakoskodott. A halott katona társa retorzióként 5 személyt nyomban agyon lőtt, majd 105 helyi lakost túszként összefogtak és elhajtották a községből.

A Gödöllői Városi Múzeum a tavalyi évben nyitotta meg a Gödöllő a frontvonalban - A település a második világháborúban nevű kiállítását, amelyhez kapcsolódóan az intézmény azonos címen jelentetett meg egy kiadványt. Ebben a tanulmánykötetben és kiállítási katalógusban napra pontosan kerültek feljegyzésre azok az atrocitások és halálesetek, amelyek Gödöllő területén történtek.

Ezek között emelném ki az alábbiakat: Drobny Károly gyepmester az udvarán bunkert ásott féltettebb holmijai elrejtésére, amíg a front elvonul. Leányait is ott bújtatta a szovjet csapatok érkezésekor. 1944. december 11-én kora reggel egy szovjet katona tért be Drobny udvarára, aki felfedezte a bunkert és le akart menni oda. Drobny Károly leányai védelmében ezt próbálta megakadályozni, ám a szovjet katona géppisztoly sorozattal megölte őt. Lévai Mihály 54 esztendős máriabesnyői asztalost felesége védelmében lőtték le 1944. december 11-én. Schreiner Etelka háborús erőszak következtében halt meg 30 esztendősen, 1945. január 6-án. Herkner Erzsébet 32 éves máriabesnyői lakost 1945. május 6-án lőtték le, mert védte magát. Bátori Imrét 37 évesen lőtte tüdőn egy szovjet katona 1945. szeptember 15-én, mert nem adott neki pálinkát.

Hasonló történéseket hosszasan lehetne sorolni.

Április 4-ét 44 éven keresztül ünnepeltették szüleinkkel, nagyszüleinkkel. Maga a dátum sem volt helytálló. Miközben a kizárólag kommunista szellemű sajtótermékek egészen 1989-ig így jelentek meg az évnek ezen a napján: „1945. április 4-én Nemesmedves birtokbavételével befejeződött Magyarország felszabadítása”, a valóságban 1945 tavaszán Nemesmedves elfoglalása után még egy hét múlva is zajlottak fegyveres összecsapások Magyarország területén. A magyarországi harcok ugyanis Pinkamindszentnél értek véget április 12-én. Ez volt az a nap, amikor az ország a Vörös Hadsereg által megszállt területté vált. A háború után megkezdődött az ország gazdasági kifosztása. Jóvátétel címszóval szinte az egész gazdasági termőkapacitás a Szovjetuniót szolgálta. A civilekkel szemben alkalmazott erőszak 1945-öt követően sem szűnt meg, hanem még évekig fordultak el hasonló esetek. Az egyre erősödő kommunista befolyás miatt azonban a Vörös Hadsereget nem szabadott összefüggésbe hozni az elkövetett erőszakos cselekményekkel.

Csarnai Márk

Felhasznált irodalom:

Czetz Balázs: A szovjet megszállás tapasztalattörténete Fejér megyében a közigazgatási iratok tükrében, 1944 – 1947. In: Csikós Gábor – Kiss Réka – Ö. Kovács József (szerk.): Magyar vidék a 20. században 1. Váltóállítás. Diktatúrák a vidéki Magyarországon 1945-ben. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2017.

Csarnai Márk: Református lelkészek kárpátaljai tragédiája. In: Kovács Emőke (szerk.): Kényszerű rabság, kettétört sorsok, jelöletlen sírok. A GULAG-kutatás fehér foltjai. Budapest, Gulagokon Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány, 2021.

Kerényi B. Eszter: Gödöllő a frontvonalban. A település a második világháborúban. Gödöllő, Gödöllői Városi Múzeum, 2023.

L. Balogh Béni: Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1947 között. In: Horváth Zsolt – Kiss Réka: Remény és realitás – Magyarország 1945. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2017.

L. Balogh Béni (szerk.): „Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944–1947 között. Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár, 2015. 

Mózessy Gergely: Inter arma 1944-1945. Források a székesfehérvári egyházmegye történetéből II. Székesfehérvár, Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár, 2004.

Perneki Mihály (szerk.): Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1918-1945. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1983.