A most induló cikksorozat történelmi ismeretterjesztő céllal mutatja be a Waffen-SS azon hadosztályait, amelyek Európa népeinek önkénteseiből szerveződtek. Az állományt németek mellett norvégok, vallonok, flamandok, lettek, észtek, olaszok, magyarok, franciák, horvátok és nem utolsó sorban oroszok, illetve ukránok tették ki. A Waffen-SS soraiba önkéntesek ezrei jelentkeztek Európa valamennyi országából, hogy harcoljanak a bolsevizmus ellen. Így lett a Waffen-SS az első európai hadsereg a Római Birodalom megszűnése óta.
Bármilyen elvet is vallottak, a fronton tanúsított elszántságukat nem lehet megkérdőjelezni, ahogy nem lehet egybehangzó ítéletet mondani a harcoló alakulatokról sem. A Waffen-SS ugyanis a második világháború legkeményebb ütközeteiben – Harkov visszafoglalásánál, a gyemjanszki katlancsatákban, a narvai ütközetben, az 1944-es normandiai harcokban és az 1945-ös magyarországi támadó offenzívákban („Konrad”, „Südwind”, „Frühlingserwachen”) – bizonyította rátermettségét. Szovjet tisztek lélegeztek fel, amikor az SS alakulatokat kivonták a Vörös Hadsereg arcvonala elől. A 12. „Hitlerjugend” SS-pánéloshadosztály katonái 1944 nyarán a caeni csatában – fiatal koruk ellenére – olyan fanatikusan harcoltak, hogy még a brit és a kanadai tisztek is elismerően nyilatkoztak róluk.
A Waffen-SS katonai sikereinek és hírnevének alapkövét a bajtársi szellem jelentette, amely a katonai elithez való tartozás tudatából született, s amelyet a küzdelmes élet és a harcokban hozott áldozatok tovább erősítettek. Az összetartozás tudata sokakat segített át a háborút követő viszontagságokon, mely gyakorta egyet jelentett a szovjet táborok borzalmaival. A Waffen-SS tagjai a harctéren és azon kívül zárt rendet alkottak, tudván, hogy erejük egymás iránti hűségükből fakad. Ez a kötelék fűzte össze a veteránokat – tiszteket és katonákat egyaránt – a háború után is. A társadalomból kivetett volt katonák egymáshoz fordultak segítségért és támogatásért, végül 1951-ben megalapították Az egykori Waffen-SS tagok kölcsönös önsegélyező egyesületét. A tisztek és az embereik közötti tisztelet és a lovagiasság csodálata, a közös szenvedés és túlélés története büszkeséget és hűséget plántált a Waffen-SS minden volt katonájának szívébe.
A harcban elesetteknek – a körülményektől és hadszíntértől függetlenül – mindig kijárt a méltó temetés.
A Waffen-SS-t a második világháború után kollektíven háborús bűnösnek nyilvánították, ezért az olyan – vitathatatlanul tiszteletreméltó – katonai erényeket, amelyeket például a Vaskereszt tölgyfalombokkal és kardokkal ékesített Lovagkeresztjével kitüntetett Michael Wittman SS-Haupstrumführer is tanúsított (katonai pályafutása során 140-nél is több páncélost és 130 páncélelhárító ágyút lőtt ki, az előléptetése után sem volt hajlandó visszavonulni a frontszolgálatból, hanem a harcoló alakulatok tagjaként akart helytállni a nehéz órákban), még a szakavatott történészek egy része sem ismeri el, ugyanakkor a győztes hatalmak által elkövetett háborús bűnök még napjainkban is sokkal enyhébb megítélés alá esnek.
A Waffen-SS-ről szóló cikksorozat első részben a 27. „Langemarck” SS-önkéntes-gránátoshadosztályt és annak elődjét, a Flamand Légiót mutatom be.
A képek az adott történelmi kor bemutatását szolgálják.
A 27. Langemarck SS-önkéntes-gránátoshadosztály létrejöttének előzménye 1941-ig nyúlik vissza, amikor a jobboldali Flamand Nemzeti Liga (Vlaamsch Nationaal Verbond) közreműködésével – holland ajkú nacionalista önkéntesekből – létrejött a Flamand Légió.
A Waffen-SS már 1940 szeptemberében toborzásba kezdett Flandriában, melyet 1941 tavaszán a Liga is támogatott.
A Nemzeti Liga alapító vezetője, Staf DeClercq 1941 júliusában jelentette be a Flamand Légió létrejöttét. Első parancsnoka Michael Lippert SS-Sturmbannführer volt.
Staf DeClercq, a Flamand Nemzeti Liga vezetője
A Légió életre hívásának és a németekkel való együttműködés oka abban keresendő, hogy a flamandok nem Belgiumon belül képzelték el a jövőjüket a tengelyhatalmak győzelme esetén, hanem a flandriai régió és Hollandia egyesülésével létrejövő Nagy-Hollandia keretein belül.
Az önkéntesek toborzásának mozgatórugója Reimond Tollenaere, a Nemzeti Liga vezető tisztségviselője volt, aki a bolsevizmus elleni harcra buzdította a flamand fiatalokat. Maga Tollenaere is fegyverrel harcolt keleten, azonban 1942. január 22-én Leningrád mellett elesett – a fellelt források alapján a Flamand Légió közelében harcoló spanyol Kék Hadosztály véletlen tüzétől.
Reimond Tollenaere búcsúztatása
Az első önkéntesek 1941 augusztusának elején indultak el Brüsszelből a Lengyel Főkormányzóság területén található kiképzőtáborba.
A Légió 1941 novemberétől részt vett a leningrádi harcokban. Két hónappal később a Volhov folyónál szálltak szembe a szovjet offenzívával (tőlük nem messze harcolt a spanyol önkéntesekből álló Kék Hadosztály), amely során olyan elszánt ellenállást tanúsítottak, hogy a németek időt tudtak nyerni ahhoz, hogy erősítést küldjenek a veszélyeztetett szakaszra.
Hat hónap küzdelem után a flamand önkéntesek végül felszámolták a szovjet ellenállást. A harcokban azonban olyan veszteségeket szenvedtek, hogy vissza kellett őket vonni. 1942. augusztusában ismét Leningrád környékén harcoltak.
A flamand önkéntesek 1943-ban komoly sikert tudtak elérni, annak ellenére, hogy az előző évi harcokban jelentősen megfogyatkozott a létszámuk. A Vörös Hadsereg február 10-én támadást indított a Kék Hadosztály ellen. Krasznij Bor közelében a spanyolok a túlerő ellenére is sikeresen tartották az állásaikat, azonban az újbóli szovjet offenzívánál már a flamandok segítették megakadályozni a szovjet áttörést. Ekkor már olyan veszteségeik voltak, hogy Lengyelországba kellett menniük átszervezés céljából.
1943-ban a Flamand Légióból jött létre a 6. „Langemarck” SS-önkéntes rohambrigád. Ebben szolgált a 2003-ban – 86 éves korában – elhunyt Albert Folens, akit háborús bűnök elkövetésével vádoltak. A vádak azonban megalapozatlannak bizonyultak és nem tudták hitelt érdemlően alátámasztani. Az egykori flamand veterán az írországi Dublinban telepedett le, ahol tanárként dolgozott, majd megalapította az ország első tankönykiadóját.
A rohambrigád 1943 decemberében az ukrajnai védelmi harcokban vállalt szerepet. 1944 elején Zsitomir közelében a 2. „Das Reich” SS-páncéloshadosztállyal együtt körbezárták, ám komoly véráldozatok árán sikerült kitörniük.
A mindössze 400 főre csökkent egységet a Cseh-Morva Protektorátus területére rendelték, ahol 1.700 főre bővült a létszámuk. A feltöltést követően Wilhelm Rehmann SS-Hauptsturmführer parancsnoksága alatt az észtországi Narva melletti frontra vezényelték a rohambrigádot, ahol a legvéresebb harcát vívta. Remi Schrijnen, aki ekkor már túl volt a hetedik harctéri sérülésén, és a másodosztályú Vaskereszt tulajdonosa volt, itt tüntette ki magát személyes bátorságával, amiért előbb az első osztályú Vaskeresztet, majd a Vaskereszt Lovagkeresztjét vehette át.
1944. június 26-án a szovjet csapatok több órás tüzérségi előkészítés után megkezdték offenzívájukat, és a harckocsikkal támogatott gyalogság áttörte a narvai védelmet. Schrijnen megvárta amíg az ellenséges harckocsik közel érnek és kilőtt négy T-34-est. Az offenzíva negyedik napján a lövegének kezelőszemélyzete súlyos veszteségeket szenvedett, a túlélők pedig visszavonultak. Schrijnen SS-Unterscharführer azonban kitartott a pozíciójában, hogy a támadást visszaverje. A gyalogság mögött kb. 30 harckocsi közeledett. Schrijnen a drámai tűzharc során összesen hét harckocsit lőtt ki.
Remi Schrijnen
1944 júliusában a narvai ütközetben olyan hadosztályok harcoltak, mint a 11. „Nordland” SS-páncélgránátos hadosztály, a 15. „Lettische” SS-gránátoshadosztály, a 19. „Lettische” SS-gránátoshadosztály, a 20. „Etnische” SS-gránátoshadosztály, a 23. „Nederland” SS-páncélgárántos hadosztály és a 28. „Wallonie” SS-páncélgárántos hadosztály.
A rohambrigád a következő hónapokban kénytelen volt hátrálni az előre törő Vörös Hadsereggel szemben, miközben utóvédharcokat vívott.
A flamand önkéntesek utolsó harcaikat már a 27. „Langemarck” SS-önkéntes-gránátoshadosztály részeként vívták.
A három gránátos ezreddel rendelkező hadosztály 1945-ben Pomerániában harcolt. Február közepén részt vettek a „Napforduló” hadműveletben (Unternehmen Sonnenwende), amelynek célja a Vörös Hadsereg előretolt állásának megsemmisítése és a német csapatok felmentése volt Nyugat-Pomerániában. A támadás azonban a kezdeti sikerek ellenére meghiúsult, a flamand önkéntesek ugyanakkor sikerrel segítették Arnswalde városából a civil lakosság evakuálását.
„Minden flamand az SS Langemarck-ba!” - Flamand toborzó plakát
Márciusban az Oderától keletre vívtak védelmi harcokat, azonban kénytelenek voltak Mecklenburgba visszavonulni. Itt adták meg magukat a háború végén, 1945. május 8-án.
A Waffen-SS flamand katonái sokszor szélsőséges körülmények között vívtak véres harcokat és mindig megtartották a kijelölt pozícióit. Ha volt lehetőségük, igyekezett ellentámadásba lendülni.
Csarnai Márk
Felhasznált irodalom:
Afiero, Massimiliano: Schiffer Publishing Ltd., 2016.
Brandt, Allen: Last Knight of Flanders: Remy Schrijnen and His SS-Legion "Flandern"/Sturmbrigade "Langemarck" Comrades on the Eastern Front 1941-1945. Schiffer Publishing Ltd., 1998.
Chris Bishop: Idegenlégiósok a Harmadik Birodalom szolgálatában. Debrecen, Hajja & Fiai Kiadó, 2005.
Gordon Williamson: A hűség a becsületem. Egykori SS-katonák visszaemlékezései. Debrecen, Hajja & Fiai Kiadó, 1998.
Wouters, Nico. “Belgium.” In: Joining Hitler’s Crusade : European Nations and the Invasion of the Soviet Union, 1941. edited by David Stahel, Cambridge University Press, 2017., pp. 261-270.
