A most induló cikksorozat történelmi ismeretterjesztő céllal mutatja be a Waffen-SS azon hadosztályait, amelyek Európa népeinek önkénteseiből szerveződtek. Az állományt norvégok, vallonok, flamandok, lettek, észtek, olaszok, magyarok, franciák, horvátok és nem utolsó sorban oroszok, illetve ukránok tették ki. A Waffen-SS soraiba önkéntesek ezrei jelentkeztek Európa valamennyi országából, hogy harcoljanak a bolsevizmus ellen. Így lett a Waffen-SS az első európai hadsereg a Római Birodalom megszűnése óta.

A különböző hadosztályok történetét bemutató írásokkal e sorok szerzője arra vállalkozik, hogy megcáfolja azokat az egyoldalú véleményeket, amelyek szerint a Waffen-SS minden katonája kollektíven háborús bűnös lett volna. Bármilyen elvet is vallottak, a fronton tanúsított elszántságukat nem lehet megkérdőjelezni, ahogy nem lehet egybehangzó ítéletet mondani a harcoló alakulatokról sem. A Waffen-SS ugyanis a második világháború legkeményebb ütközeteiben – Harkov visszafoglalásánál, a gyemjanszki katlancsatákban, a narvai ütközetben, az 1944-es normandiai harcokban és az 1945-ös magyarországi támadó offenzívákban (Konrad, „Déli szél”, „Tavaszi ébredés”)  –  bizonyította rátermettségét. Szovjet tisztek lélegeztek fel, amikor az SS alakulatokat kivonták a Vörös Hadsereg arcvonala elől. A 12. „Hitlerjugend” SS-pánéloshadosztály katonái 1944 nyarán a caeni csatában – fiatal koruk ellenére – olyan fanatikusan harcoltak, hogy még a brit és a kanadai tisztek is elismerően nyilatkoztak róluk. 

A fősodratú történetírásnak „köszönhetően” az átlagember sosem hallott pl. Wilhelm Bittrich SS-Gruppenführerről, aki mindig lovagias volt az ellenféllel szemben (ezt nem lehetett minden esetben elmondani a háború után erkölcsi magasságokba emelt amerikai, brit és szovjet tisztekről) és aki soha nem követett el háborús bűnöket. Meg lehetne említeni Michael Wittman SS-Haupstrumführert is, a Vaskereszt tölgyfalombokkal és kardokkal ékesített Lovagkeresztjének tulajdonosát, aki katonai pályafutása során 140-nél is több páncélost és 130 páncélelhárító ágyút lőtt ki és aki az előléptetése után sem volt hajlandó visszavonulni a frontszolgálatból, hanem a harcoló alakulatok tagjaként akart helytállni a nehéz órákban. Ezek a katonai erények vitathatatlanul tiszteletreméltóak, ám ezt még a szakavatott történészek nagy része sem ismeri el, mert a Waffen-SS-t a második világháború után a – történelmet „író” győztesek – kollektíven háborús bűnösnek nyilvánították. Ugyanakkor a győztes hatalmak (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió) által elkövetett háborús bűnök még napjainkban is sokkal enyhébb megítélés alá esnek.     

Michael Wittman (1914-1944) a legeredményesebb német páncélos ászok egyike 

A Waffen-SS-ről szóló cikksorozat első részben a 27. „Langemarck” SS-önkéntes-gránátoshadosztályt és annak elődjét, a Flamand Légiót mutatom be. A képek az adott történelmi kor bemutatását szolgálják.

A 27. Langemarck SS-önkéntes-gránátoshadosztály létrejöttének előzménye 1941-ig nyúlik vissza, amikor a jobboldali Flamand Nemzeti Liga (Vlaamsch Nationaal Verbond) közreműködésével – holland ajkú nacionalista önkéntesekből – létrejött a Flamand Légió.

A Waffen-SS már 1940 szeptemberében toborzásba kezdett Flandriában, melyet 1941 tavaszán a Liga is támogatott.

A Nemzeti Liga alapító vezetője, Staf DeClercq 1941 júliusában jelentette be a Flamand Légió létrejöttét. Első parancsnoka Michael Lippert SS-Sturmbannführer volt.

Staf DeClercq, a Flamand Nemzeti Liga vezetője

A Légió életre hívásának és a németekkel való együttműködés oka abban keresendő, hogy a flamandok nem Belgiumon belül képzelték el a jövőjüket a tengelyhatalmak győzelme esetén, hanem a flandriai régió és Hollandia egyesülésével létrejövő Nagy-Hollandia keretein belül.

Az önkéntesek toborzásának mozgatórugója Reimond Tollenaere, a Nemzeti Liga vezető tisztségviselője volt, aki a bolsevizmus elleni harcra buzdította a flamand fiatalokat. Maga Tollenaere is fegyverrel harcolt keleten, azonban 1942. január 22-én Leningrád mellett elesett – a fellelt források alapján a Flamand Légió közelében harcoló spanyol Kék Hadosztály véletlen tüzétől.

Reimond Tollenaere búcsúztatása

Az első önkéntesek 1941 augusztusának elején indultak el Brüsszelből a Lengyel Főkormányzóság területén található kiképzőtáborba.

A Légió 1941 novemberétől részt vett a leningrádi harcokban. Két hónappal később a Volhov folyónál szálltak szembe a szovjet offenzívával (tőlük nem messze harcolt a spanyol önkéntesekből álló Kék Hadosztály), amely során olyan elszánt ellenállást tanúsítottak, hogy a németek időt tudtak nyerni ahhoz, hogy erősítést küldjenek a veszélyeztetett szakaszra.

Hat hónap küzdelem után a flamand önkéntesek végül felszámolták a szovjet ellenállást. A harcokban azonban olyan veszteségeket szenvedtek, hogy vissza kellett őket vonni. 1942. augusztusában ismét Leningrád környékén harcoltak.

A flamand önkéntesek 1943-ban komoly sikert tudtak elérni, annak ellenére, hogy az előző évi harcokban jelentősen megfogyatkozott a létszámuk. A Vörös Hadsereg február 10-én támadást indított a Kék Hadosztály ellen. Krasznij Bor közelében a spanyolok a túlerő ellenére is sikeresen tartották az állásaikat, azonban az újbóli szovjet offenzívánál már a flamandok segítették megakadályozni a szovjet áttörést. Ekkor már olyan veszteségeik voltak, hogy Lengyelországba kellett menniük átszervezés céljából.

1943-ban a Flamand Légióból jött létre a 6. „Langemarck” SS-önkéntes rohambrigád. Ebben szolgált a 2003-ban – 86 éves korában – elhunyt Albert Folens, akit háborús bűnök elkövetésével vádoltak. A vádak azonban megalapozatlanok voltak és nem tudták hitelt érdemlően bizonyítani. Az egykori flamand veterán az írországi Dublinban telepedett le, ahol tanárként dolgozott, majd megalapította az ország első tankönykiadóját.

A rohambrigád 1943 decemberében az ukrajnai védelmi harcokban vállalt szerepet. 1944 elején Zsitomir közelében a 2. „Das Reich” SS-páncéloshadosztállyal együtt körbezárták, ám komoly véráldozatok árán sikerült kitörniük.

A mindössze 400 főre csökkent egységet a Cseh-Morva Protektorátus területére rendelték, ahol 1.700 főre bővült a létszámuk. A feltöltést követően Wilhelm Rehmann SS-Hauptsturmführer parancsnoksága alatt az észtországi Narva melletti frontra vezényelték a rohambrigádot, ahol a legvéresebb harcát vívta. Remi Schrijnen, aki ekkor már túl volt a hetedik harctéri sérülésén, és a másodosztályú Vaskereszt tulajdonosa volt, itt tüntette ki magát személyes bátorságával, amiért előbb az első osztályú Vaskeresztet, majd a Vaskereszt Lovagkeresztjét vehette át.

1944. június 26-án a szovjet csapatok több órás tüzérségi előkészítés után megkezdték offenzívájukat, és a harckocsikkal támogatott gyalogság áttörte a narvai védelmet. Schrijnen megvárta amíg az ellenséges harckocsik közel érnek és kilőtt négy T-34-est. Az offenzíva negyedik napján a lövegének kezelőszemélyzete súlyos veszteségeket szenvedett, a túlélők pedig visszavonultak. Schrijnen SS-Unterscharführer azonban kitartott a pozíciójában, hogy a támadást visszaverje. A gyalogság mögött kb. 30 harckocsi közeledett. Schrijnen a drámai tűzharc során összesen hét harckocsit lőtt ki.

Remi Schrijnen   

1944 júliusában a narvai ütközetben olyan hadosztályok harcoltak, mint a 11. „Nordland” SS-páncélgránátos hadosztály, a 15. „Lettische” SS-gránátoshadosztály, a 19. „Lettische” SS-gránátoshadosztály, a 20. „Etnische” SS-gránátoshadosztály, a 23. „Nederland” SS-páncélgárántos hadosztály és a 28. „Wallonie” SS-páncélgárántos hadosztály.

A rohambrigád a következő hónapokban kénytelen volt hátrálni az előre törő Vörös Hadsereggel szemben, miközben utóvédharcokat vívott.

A flamand önkéntesek utolsó harcaikat már a 27. „Langemarck” SS-önkéntes-gránátoshadosztály részeként vívták.

A három gránátos ezreddel rendelkező hadosztály 1945-ben Pomerániában harcolt. Február közepén részt vettek a „Napforduló” hadműveletben (Unternehmen Sonnenwende), amelynek célja a Vörös Hadsereg előretolt állásának megsemmisítése és a német csapatok felmentése volt Nyugat-Pomerániában. A támadás azonban a kezdeti sikerek ellenére meghiúsult, a flamand önkéntesek ugyanakkor sikerrel segítették Arnswalde városából a civil lakosság evakuálását.

„Minden flamand az SS Langemarck-ba!” - Flamand toborzó plakát 

Márciusban az Oderától keletre vívtak védelmi harcokat, azonban kénytelenek voltak Mecklenburgba visszavonulni. Itt adták meg magukat a háború végén, 1945. május 8-án. Utolsó parancsnokuk Thomas Müller SS-Oberführer volt.

A hadosztály tagjai frontkatonák voltak. Nem vezényelte őket semmilyen sötét és aljas szándék. Az antibolsevizmus, amit az európai önkéntesek – Franciaországtól egészen Oroszországig – vallottak, egy általános szemlélet volt, amelynek jogosságát a Vörös Hadsereg által elkövetett kegyetlenkedések tükrében nem lehet megkérdőjelezni.

Csarnai Márk