1946. január 19-én kezdődött a magyarországi németek kitelepítése, amikor Budaörsről elindult az első vonat Németországba. A második világháború vége a magyaroknak és a németeknek nem a békét hozta el, hanem a jogfosztást, az üldöztetést, elhurcolást és a kitelepítést.

A második világháború után megtartott potsdami konferencián a győztes hatalmak megegyeztek a kollektíven bűnösnek kikiáltott nép német határokon belülre telepítéséről.

Nagy Imre felelőssége

A potsdami határozatot a baloldali pártok lelkesen fogadták, sőt a kitelepítés ötlete már Potsdam előtt is felmerült. A németellenes agitációban élen járt a kommunista sajtó. A magyarországi svábok kitelepítésének fő szorgalmazója Nagy Imre volt, aki a Vörös Hadsereg Magyarországra érkezésével tért vissza Moszkvából.

Nagy Imre szerepet vállalt az oroszországi bolsevik forradalomban és a bolsevik párt tagjaként csekista kiképzést kapott. Szovjetunióbeli tartózkodása alatt tagja volt a hírhedt politikai rendőrségnek, az OGPU-nak, majd rendszeresen írt jelentéseket a sztálini terror végrehajtó szervének, az NKVD-nek. 

A minisztertanács 1945. december 22-i ülésén belügyminiszterként ő terjesztette elő a kitelepítési alaprendelet tervezetét és ő adta ki 1946. január 15-én a kitelepítés végrehajtását szabályozó BM rendeletet is. 1946 és 1948 között 200-220 ezer német nemzetiségű magyar állampolgár kényszerült arra, hogy elhagyja hazáját. 

Nagy Imrének az ötvenes években, mint begyűjtési miniszternek elévülhetetlen felelőssége volt a padlássöprésekben, amivel magyar parasztok százezreinek életét nyomorította meg. 

„A Szovjetunióba történő munkára irányítás céljából mozgósítani és internálni kell...”

A népi németek – és velük együtt a magyarok – megpróbáltatásai azonban már a szovjet csapatok megjelenésével kezdetét vette. A magyarországi harcok idején a Vörös Hadsereg gyakorlatban is alkalmzata Ilja Grigorjevics Ehrenburg szovjet propagandista uszító sorait: „Öljetek! Öljetek! Erővel törjétek meg a germán nők faji gőgjét, tekintsétek őket a hadizsákmányotoknak!”  

1944 novemberében a 4. Ukrán Front kihirdette a 0036. számú parancsát, amellyel a megszállt Kárpátaljáról a 18 és 50 év közötti magyar és német nemzetiségű férfiakat „málenkij robotra” hurcolták. Az összegyűjtött férfiakat a szolyvai táborba terelték, az életben maradottakat pedig fűtetlen marhavagonokban vitték el a Szovjetunió különböző lágereibe.

A Szolyvai Emlékpark / Forrás: Karpataljalap.net 

1944. december 22-én a 2. és a 3. Ukrán Front Katonai Tanácsa kiadta a 0060. számú parancsot, miután Sztálin az Állami Védelmi Bizottság 1944. december 16-ai 7161. számú határozatában elrendelte a Vörös Hadsereg által megszállt országokban a német nemzetiségűek (a 17 és 45 év közötti férfiak, valamint a 18 és 30 év közötti nők) kényszermunkára hurcolását. A parancs értelmében német származású civilek és németnek mondott magyarok tömegeit hurcolták el a Szovjetunióba.

„Vae victis” – Magyarok és németek kálváriája

1944-től kezdve szabályos genocídium zajlott Közép-Európában a magyarok és a németek ellen.

1944 szeptembere és novembere között több mint 200 magyart gyilkoltak meg Erdély szerte a Maniu-gárdiásták, a román hatóságok hallgatólagos beleegyezésével. A barcaföldvári lágerbe magyar és német hadifoglyok mellett észak-erdélyi magyar és német ajkú civilek ezreit zsúfolták össze 1944 októberétől. Itt válogatták ki a munkaképeseket, akiket a szovjet ellenőrzés alatt álló foksányi átmeneti táborba, majd onnan a Szovjetunió táboraiba irányította.

A magyar honvédség délvidéki kivonulása után a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg – Josip Broz Tito tudtával – 1944-1945-ben bírósági eljárás nélkül 40 ezer magyar és több tízezer sváb civilt gyilkolt és kínzott meg etnikai alapon, akikkel szemben a kommunista pártvezetés a kollektív bűnösség elvét alkalmazta. A Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa már 1944 novemberében Jugoszlávia egész területén hozzálátott a magyarok, svábok, isztriai olaszok és horvátok deportálásához. A Szerémség, Bácska és Bánát területén 1948-ig 41 kényszermunkatábor működött, ahol több mint 140 ezer német és magyar dolgozott.

A német és magyar hódító hordákat ugyan szétvertük, illetve nyugat felé vetettük, de az általuk széthintett mérges gyomot még nem irtottuk ki gyökeresen.

A Jugoszláv Kommunista Párt Vajdasági Tartományi Bizottsága

1945 májusában a csehszlovák hadsereg a korabeli forradalmi gárdákkal együttműködve bírósági tárgyalás nélkül 763 német ajkú személyt lőtt agyon Postoloprtyben. Május 30-ától Brünn 20-30 ezer főnyi német lakosságát, gyerekeket, asszonyokat, öregeket, minimális ingóságaikkal gyalog hajtották a csehszlovák hatóságok az osztrák határ felé. A brünni németek elűzéséről a korabeli helyi nemzeti bizottság döntött 1945. május 29-én, azelőtt, hogy a potsdami konferencia jóváhagyta a németek kitelepítését Csehszlovákiából. A brünni halálmenetet csak mintegy 15 ezren élték túl. Ennyien érkeztek meg Ausztriába.

A csehszlovák hadsereg katonái 1945 nyarán legalább 265 német és magyar polgári személyt gyilkolt meg Prerau város közelében. Az eddig fellelt dokumentumok bizonysága szerint legkevesebb 530 magyart és németet öltek meg Pozsonyligetfalun több szakaszban zajló tömegmészárlás keretében.

A potsdami konferencia 1945-ben nem hagyta jóvá a felvidéki magyarság kitelepítését, ezért Csehszlovákia igyekezett erőszakkal felszámolni a magyar közösséget. 1946-ban mintegy 43 ezer felvidéki magyart deportáltak csehországi kényszermunkára, több ezren pedig inkább az anyaországba szöktek. Azokat, akiket nem hurcoltak el, vagy nem menekültek el, őket az 1946. február 27-én aláírt csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény keretében telepítették ki a szülőföldjükről. Az első felvidéki magyarokat szállító szerelvény 1947. április 12-én indult el. Ennek során – egészen 1949 nyaráig – mintegy 80 ezer magyart űztek el otthonaikból.  

A csehszlovák magyar- és németellenes atrocitásokat az 1948-as kommunista hatalomátvétel után évtizedekre eltusolták. A Beneš-dekrétumok Szlovákiában máig érvényben vannak, amelyekért sem bocsátkérést, sem pedig kárpótlást nem kapott a felvidéki magyarság.

Kitelepített felvidéki magyarok / Forrás: ujszo.com

Bár Magyarországon van hivatalos emléknapja mind a német kitelepítésnek, mind azoknak, akiket a Szovjetunió lágereibe hurcoltak, mind pedig a kommunizmus áldozatainak is, ugyanakkor a kommunista érában elkövetett bűnök még három évtized múltán is enyhe megítélés alá esnek. Budapest belvárosának a szívében, az egykori ereklyés országzászló helyén pedig még mindig ott áll azoknak az emlékműve, akik civileket hurcoltak el jóvátételi munka címszó alatt, akik nők százezreit erőszakolták meg 1944-1945-ben ekkor nőtt meg ugrásszerűen – a gonorrhoeás és szifiliszes betegek száma –, akik falvak férfi lakosságát végezték ki (Kápolnapuszta, 1945. március 16.) és akiknek hazai kiszolgálóik – szovjet mintára – táborrendszert üzemeltettek Magyarországon, 40 évtizedes rendszerükkel pedig generációk életét tették tönkre. 

Csarnai Márk