„Karácsony 1944! A kárpáti fenyők nem jöhettek el! Nincs csillogó karácsonyfája sem gazdagnak, sem szegénynek és a pesti utcák fényes karácsonyi kirakatait sem bámulják vágyakozó gyermekszemek [...]” - így számolt be 1944 karácsonyáról a Magyar Világhíradó.

„Szent karácsony szeretetünnepén is dübörögtek az ágyúk”

1944. december 24-én késő délután meglepő élményben volt részük a fogaskerekű vasút Széchenyi-hegyi állomásánál várakozó utasoknak, akik között ismeretlen egyenruhát viselő katonák tűntek fel, majd felszálltak a szerelvényre. A vonaton egy utas aztán felismerte őket: szovjet katonák voltak. Valaki ijedtében meghúzta a vészféket, mire a szovjetek megfosztották az utasokat a karóráiktól és eltűntek az erdőben.

Mindeközben Budapest belvárosában az áruházak, az éttermek és a kávéházak tele voltak, az emberek vásároltak. A lakosság nem is sejtette, hogy „a háború elérte már a házuk küszöbét”. Gosztonyi Péter történész Budapest lángokban 1944-1945 című könyvében elevenítette fel az alábbi gyermekkori élményét: „A Vörös Hadsereg ott állt Pest előterében. Magyar katonát az utcákon nem lehetett látni. Németet igen. Fegyelmezetten vonultak kis csoportokban fegyveresen »kelet« irányába. Aki esetleg lemaradt – tanúja voltam egy ilyen esetnek –, az bevárta a legközelebbi villamost, és géppisztollyal vagy páncélököllel felszerelten – felszállt a szerelvényre. Az utazók előzékenyen hellyel kínálták a »vitéz urat«.”  

A nyugati oldalról, vagyis a budai hegyek felől nem számítottak támadásra, így komolyabb védelmi vonalak sem épültek ki. A Margit-vonal keleti szektora ugyanis délnyugatról védte Budapestet. 1944. december 20-23. között a szovjet erők áttörték a védelmi vonal Dél-Buda és a Velencei-tó közötti szektorát. Így történhetett meg, hogy december 24-26. között megvalósult Budapest teljes bekerítése. December 24-én a szovjet harckocsik elérték a Szépjuhásznét, majd kijutottak a Budakeszi út-Hűvösvölgyi út torkolatához, a Szépilona kocsiszínig. Szenteste napján a Vörös Hadsereg katonái elsősorban a Városmajor környékén, a védelem főparancsnokságául szolgáló Várhegytől három-négy kilométerre harcoltak. A védőknek itt sikerült megállítaniuk a betörő páncélos ékeket. A karácsonyi ünnep alatt a harcok elsősorban a Rózsadombon, a Szent János Kórház környékén, illetve a fogaskerekű végállomása környékén dúltak. A védelmi harcokban német és magyar erők vegyesen vettek részt.

A 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály katonái a Szilágyi Erzsébet fasor 61. számú ház kerítése előtt 1944 karácsonyán / Forrás: Fortepan 

A budapesti I. hadtest parancsnoksága a Sashegyen álló Notre Dame de Sion zárda épületében volt elszállásolva. Kovács Xavér Ferenc vezérkari százados, az I. hadtestparancsnokság hadműveleti osztályának ideiglenes vezetője a következőkben számolt be a szentestéről: „Elérkezett a szenteste napja, december 24-e. Alkonyat előtt a Sion-zárda gimnáziumának egy I. emeleti tantermében »éjféli« karácsonyi misére gyűltünk össze. Úgy emlékszem, vitéz dr. Pater Szabó Pius ferences rendi atya, az I. hadtestparancsnokság vezető római katolikus lelkésze mondta a misét. A szertartás felénél dörgő motorokkal két vagy három orosz repülőgép jelent meg és géppuskáikkal végiglőtték a zárda homlokzatát. Szerencsére semmilyen sérülés nem történt, de a misét elég gyors ütemben befejeztük. Délután értesültünk róla, hogy az oroszok az utolsó Budáról kivezető utat is birtokba vették és ezzel bekövetkezett Budapest teljes körülzárása. Ekkor még nem láttuk olyan sötétnek a helyzetet, mint amilyen valójában volt. Bíztunk benne, hogy kiszabadítanak. December 25-én reggel aknavető tűz érte a Sion-zárda környékén a Sas-hegyet. Tudomásunk volt róla, hogy az oroszok már elérték a Széchenyi-hegyet és ezáltal a hadtestparancsnokság Sion-zárdai törzsszállását is fenyegetik, ezért a hadtestparancsnokság áttelepült a Várba, a miniszterelnökség épületébe, a Sándor-palotába.” 

Ludwig Fürbaß a 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály kötelékében harcolt Budapesten. Öt év szovjet hadifogság után tért haza. A főváros 1944 karácsonyán történt körbezárására az alábbiak szerint emlékezett: „Elkezdtünk 1944. december 24-ére előkészülni, miközben megpróbáltunk szerezni egy fát, hogy az egészet valamelyest ünnepélyessé tegyük. Volt ott kantinárú, pálinka, bor és édesség, ezenkívül cigaretta és dohány. Már előbb szétosztottuk az árút, mert úgy volt, hogy 1944. december 24-én kerül sor a Budapest körüli orosz gyűrű áttörésére. Az egységünk már reggel 6 órakor elindult a kijelölt állásba, előttünk páncélos egységek voltak, melyeknek az utcát kellett szabaddá tenniük, mi pedig azt a feladatot kaptuk, hogy a keletkezett rést balra és jobbra kiszélesítsük. Most pedig készenlétben kellett várnunk, hogy a parancs megérkezzen az áttöréshez. Már 9 óra volt és még semmilyen mozgást nem tapasztaltunk néhány bombázó repülőn kívül, amelyek fölöttünk repültek. Ezeket 8,8-asok (88 mm-es légvédelmi lövegek) lőtték, majd eltűntek. Kísértetiesen nagy volt a csend, az oroszokkal is alig került sor fegyveres összetűzésre, kisebb lövöldözésen kívül semmi különös nem történt. Az oroszok alighanem azzal voltak elfoglalva, hogy megerősítsék állásaikat ezen a frontszakaszon. Már déli 12 óra volt, de még mindig nem érkezett parancs az áttörésre. Néhányan nem hitték, hogy sor fog kerülni az áttörésre, ehelyett arról beszéltek, hogy biztos megérkezik majd a parancs, mely szerint Budapestet tartani kell. […] A fontosabb Budapestre vezető utakat megerősítették és harckocsi árokkal látták el. Állandóan arra kellett számítani, hogy hátrébb fogunk szorulni, ezért törekedni kellett rá, hogy kedvező állásokat foglalhassunk el. A Szentestét nyomott hangulatban töltöttük. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy mit jelentett a parancs, mely szerint Budapestet tartani kell. Együtt ültünk Thoma őrmesterrel, mikor csatlakozott hozzánk két SS-tizedes, Richter és Autsch, és még néhány bajtársunk. Tudatára ébredtünk annak, hogy súlyos összecsapások várhatóak […] Elhangzott néhány igen optimista vélemény is, Thoma például azt mondta, hogy előbb utóbb leszámolunk az oroszokkal. Nagyon bátor másodparancsnok volt, aki semmitől sem riadt vissza, ezt már Oroszországban is bebizonyította. […] A második ünnepnap is nyugodt volt, mert mi is készülődtünk a következő napokra. Azzal kellett számolnunk, hogy az oroszok megpróbálják még újév előtt a Budapest körüli gyűrűt szorosabbá tenni. Ez azzal járna, hogy súlyos összecsapásokra kerülne sor minden minden frontszakaszon. Még mindig reménykedtünk a kívülről érkező segítségben, erős harckocsi kötelékekről beszéltek, amelyek most támadják az oroszokat. Lehetett hallani az összecsapások zaját, és még egy páncélos is eljutott a mi állásunkig. A többi alighanem elakadt, mivel azok a mi külső vonalunkat nem érték el.”

Karácsony, 1944. / Magyar Világhíradó 

Szalay István tartalékos tüzér zászlós, a székesfehérvári 4. tábori tüzérosztály egyik alantos tisztje is feljegyezte karácsonyi emlékeit: „[Budapestről] Csak Pilisvörösvárig jutottunk, mert előttünk éppen bezárult a gyűrű. Nem volt más kiút. Ez volt életemben az első szenteste, amit nem családi körben töltöttem. Nem emlékszem, miként ünnepeltünk, biztos csak ittunk és beszélgettünk. Reggel visszafordult a tüzérosztály, és még délelőtt beértünk Budapestre. Valamelyik budai utcában álltunk meg a lovakat pihentetni. Most már sajnálom, hogy nem jegyeztem meg az utca nevét, megérdemelte volna. Meglátva bennünket a házakból mind lejöttek az emberek, tálakon, tepsikben hozták nekünk a karácsonyi bejglit, diósat-mákosat és válogatás nélkül osztogatták a katonák között. Minden házból, szinte minden lakásból hoztak valamit. És érdeklődtek is, hogy mit tudunk, mi a hadi helyzet. Esküszöm, hogy nem az összeomlásra vártak. Amíg az emberek megélhetési feltételei megvoltak, városban, falun, ez a nemzet még mindig győzni akart, ha nem is, helyesebben irtózott a szovjet megszállás gondolatától is. Ha nem így lett volna, akkor nekik tették volna félre a karácsonyi édességeket, nem pedig nekünk.”

Árvay Rezső a magyar királyi I. honvéd egyetemi rohamzászlóalj 1. századában harcolt. A szentestét édesanyjával töltötte a Kútvölgyi otthonában: „1944. december 24-én este szerény kis karácsonyfa alatt ünnepeltük édesanyámmal a szentestét Kútvölgyi úti otthonunkban. Apám, aki Pápán teljesített szolgálatot, nem lehetett velünk. A házban – a felettünk lévő emeleten – német híradós alakulat volt, ők is ünnepeltek. Egyszer csak egy hírnök rohant fel, riadóztatta a németeket azzal, hogy itt vannak az oroszok! [...] Kimentem a ház elé és láttam, hogy a Zugligeti útról világító lövedékekkel lőnek felénk. [...] Elbúcsúztam édesanyámtól és igyekeztem vissza a Marczibányi téri századkörletbe.”  

Árvay a János kórháznál szállt fel a Széll Kálmán tér felé közlekedő villamosra, amelyen az utasok többsége már szemtanúja volt a Budára érkezett szovjet harckocsiknak. A századkörletben a rohamzászlóalj egyik katonája telefonon tájékozódott arról, hogy egy T-34-es harckocsi zúgott el a Budakeszi úton, ahol már szovjet katonák másztak be a kertekbe.

A riadólánc működése nyomán december 25-én már rengetek voltak a századkörletben. Aznap néhányan a századból átmentek a Keleti Károly utcai Érseki Gimnázium templomába: „Egyik bajtársunk – a „Múvész”, ahogyan mi neveztük, mert a Zeneművészeti Főiskola hallgatója volt – az Ave Maria-t játszotta és énekelte. Az orosz aknavetők is működtek már és szinte tökéletes volt az összhang a templom zene és a becsapódások döreje közöttt. Néhány közelben lakó bátor civil is részt vett a misén. Az áhítatot a háború sem tudta megzavarni.” 

A mise után megtörtént a fegyverek kiosztása. Estére már együtt voltak a szakaszok és a várható harcállások helye is kialakult. Árvay Rezső szakasza a Szépvölgyi úton lévő Fenyőgyöngye vendéglőhöz volt irányítva. A szakasz egy páncélelhárító fegyvert és egy Panzerschreck-et („páncélrémet”) kapott.

Árvay Rezső 1944 őszén a magyar királyi I. honvéd egyetemi rohamzászlóalj 1. századának katonájaként / Forrás: Józsa Béla: Egyetemisták az ostromgyűrűben

Az Erdei-lak vendéglőnél, a Hármashatár-hegy felől azonban gyalogsági tüzet kaptak. Árvay Rezső így emlékezett vissza: „Éppen én vittem a lőszeres ládát a vállamon. A többiek az út menti árokban kerestek fedezéket és ott haladtak előre. Én a ládával a hátamon nem tudtam volna az árokban kúszni, ezért továbbra is az úton, kihúzott derékkal, büszkén meneteltem a terhemmel. A golyók már egyre vészesebben fütyültek mellettem. A többiek igyekeztek tőlem minél távolabb maradni,  mert azt tudták, hogyha egy lövedék eltalálja a lőszeres ládát, a környéken fű nem marad! Nem mondom, hogy én nem gondoltam erre, de képtelen lettem volna „édes terhemet” másképpen előre juttatni. Eddig még sebesültet, halottat nem láttunk, ezért nem éreztünk igazán félelmet.”  

A szakasz a Fenyőgyöngyénél a Szépvölgyi út oldalán foglalt tüzelőállást, este pedig egy raj indult harci járőrbe. Árvay Rezső is köztük volt. A járőrt egy helyi erdész segítette, akivel útközben találkoztak, ám arról, hogy tartózkodnak-e szovjetek a környéken, nem tudott felvilágosítást adni, így a járőr tagjai visszatértek a Fenyőgyöngyéhez. A szakasz december 26-án kapott parancsot arra, hogy vonuljanak vissza a Keleti Károly utcába. Útközben a Pusztaszeri úton találkoztak az 1. század egy másik szakaszával, amelynek sikerült a Hármashatár-hegy közelében felvennie a harci érintkezést a szovjetekkel. Közülük sokan sebesülten, vérző kötésekkel vánszorogtak a segélyhelyként működő Áldás utcai iskola felé.

Csarnai Márk

Borítókép: A Magyar Királyi Honvéd Légierő katonáinak karácsonyi csoportképe, 1944. (Babucs Zoltán hadtörténész gyűjteménye)

Irodalomjegyzék:

Csecserits Artúr – Mihályi Balázs – Rohánszky Mihály (szerk.): Emlékek Budapest ostromáról, a kitörésről és a hadifogságról, 1944–1945. Budapest, Budapest ostroma kutatócsoport 1944–45, 2019.

Gosztonyi Péter: Budapest lángokban 1944–1945. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1998. 

Hingyi László: Budapest ostroma 1944–1945. Források Budapest ostromának történetéből. I-III. Szerkesztette: Hingyi Lászlóné – Mihályi Balázs – Tóth Gábor. Budapest, Etalon Kiadó, 2018–2020.

Józsa Béla: Egyetemisták az ostromgyűrűben. A Magyar Királyi I. Honvéd Egyetemi Rohamzászlóalj története 1944 októberétől 1945. február 14-ig. Budapest, Történelmi Hagyományőrző és Hadisírgondozó Alapítvány, 1999.

Sőregi Zoltán: Adalékok a Budapest ostromában harcoló csendőralakulatok történetéhez. In: Belvedere meridionale XXII. évf. 5-6. sz. 44-45. pp.