1848/1849-ben egy emberként mozdult meg a magyarság a nemzeti szuverenitás és a honvédelem érdekében.
Az 1848-as törekvések – mint a felelős magyar kormány és a független Magyar Nemzeti Bank létrejötte a Rothschild ház hegemóniája alatt működő Osztrák Nemzeti Bank ellenében – mind a szuverén állami létünk alapjait jelentették. Továbbá az önálló nemzeti hadsereg felállítása, hogy a magyar katonákat csak a haza védelmében lehessen harcra kötelezni, Magyarország és Erdély egyesítése – magyar nemzeti szempontból – szintén jelentős célkitűzések voltak. Ekkor mondták ki a székelyek is az osztrák közigazgatás alatt álló katonai határőrvidék intézményének az elvetését, amelybe őket 85 évvel korábban – ősi szabadságjogaikat megsértvén – erőszakkal kényszerítették.
A kommunista emlékezetpolitika ugyan a saját előképét akarta láttatni 1848/1849-ben, ezért az 1945 utáni marxista történetírás száműzte gróf Széchenyi Istvánt, míg piedesztálra emelte Táncsics Mihályt, akinek szélsőbaloldali lapját (Munkások Újsága) 1848 decemberében maga Kossuth tiltatta be.
1848 valódi célja a legitimáció volt, nem pedig a köztársaság megteremtése, függetlenül néhány forrófejű fiatal – jakobinus hevületű – álmodozásaitól. A magyar események már csak ezért is különböztek a nyíltan szélsőbaloldali párizsi történésektől, amelynek során elűzték Lajos Fülöpöt és kikiáltották a köztársaságot. Magyarországon nem volt egyházüldözés, mint Franciaországban a jakobinus terror idején és nem voltak olyan vérengzések sem, mint amilyenek 1794-ben a compiégne-i apácák kivégzését jellemezték volna. Mindezek ismeretében óva inteném az olvasót attól, hogy a magyar 1848-at baloldali eseménysorozatként írja le pusztán azért, mert akadtak itthon is republikánus hangok, ám ezek nem voltak mérvadóak.
Az első magyar kormány fejétől, gróf Batthyány Lajostól, vagy Széchenyi Istvántól az ilyen nézetek távol álltak. Céljuk a jogfolytonosság fenntartásával a legitimitás biztosítása volt. Batthyány Lajost V. Ferdinánd nevezte ki miniszterelnöknek, majd az ún. áprilisi törvényeket is ő, a magyar király szentesítette. Ezzel a fentebb vázolt követelések legtöbbje jogerőre emelkedtek. Magyarország azonban nem sokkal később fegyverrel volt kénytelen megvédeni az áprilisi törvényekben biztosított nemzeti szuverenitását.
Miután a bécsi kormányzat a magyarok ellen hergelte a Kárpát-medence népeit, a délvidéki szerb és erdélyi román atrocitások, valamint Jelačić horvát bán fenyegető magatartása – a törvényesen alakult magyar kormány megbuktatására és az áprilisi törvények felszámolására – elemi érdekké tették a magyar honvédelem megszervezését és az önvédelmi harc vállalását.
1848 legnagyobb eredménye a honvédség megszervezése volt. A magyar történelemben először jött létre egy a kor színvonalán álló, ütőképes állandó hadsereg, amelynek életre hívása az adott körülmények között elengedhetetlen volt.
Az újonnan felállított honvédsereg már az első ütközetben, 1848. szeptember 29-én Pákozdnál legyőzte az országra támadó Jelačić seregét, 1849-re pedig felnőtt a feladatához. 1848/1849 a magyar hősiesség időszaka volt, amikor a honvédelem és a katonai erények a legtisztábban mutatkoztak meg. „Lészen ágyú!” - hangzott el Gábor Áron, a legendás székely ágyúöntő fogadalma Háromszék önvédelmi harcai során. Szavait tettek követték, és híressé vált rézágyúi nem csak erőt adtak a harchoz, de sikeresen meg is fordították a hadi helyzetet.
Bem József 1848 decemberében indult hadjárata mindössze három hónap alatt kiszorította Erdély területéről az osztrák csapatokat.
1849 tavaszán – Görgey Artúrnak köszönhetően – a magyar (had)történelem legdicsőségesebb fejezete íródott. A tavaszi hadjárat során az alig egy esztendős honvédsereg több csatában is győzedelmeskedett az évszázados tradíciókkal rendelkező császári hadsereg felett.
A honvédzászlókon ott volt Magyarország védőszentje, Szűz Mária a kis Jézussal. E jelkép alatt vonultak harcba a honvédek és arattak fényes győzelmet Hatvannál, Tápióbicskénél, Isaszegnél, Vácnál, Nagysallónál és Komáromnál. Ez a zászló lengett végül 1849. május 21-én a budai vár falán. A honvédsereg önerőből vívta vissza az ország nagy részét és ezzel együtt Pest-Budát, amely a tavaszi hadjárat csúcspontja és egyben legdicsőségesebb pillanata volt.
A győzelmek sora ugyanakkor a küzdelem végóráit is jelentette, ugyanis Ferenc József I. Miklós cártól orosz beavatkozást kért. A tavaszi hadjárat katonai győzelmei ennek ellenére joggal kerültek a magyar hadtörténet legszebb lapjaira. A cártól kért segítség pedig egyet jelentett azzal, hogy Ausztria elismerte, hogy egyedül képtelen úrrá lenni a magyarság küzdelmén.
1849-ben a szabadságharc nem bukott el, hanem a túlerő vérbe fojtotta.
1848/1849 a világosi fegyverletétel ellenére is bővelkedik győztes csatákkal és heroikus tettekkel. 1849. július 5-én a Sepsiszentgyörgy melletti Eprestetőn Gyertyánffy Ferenc bekerített székely százada nem tette le a fegyvert a kozákok előtt, hanem tüzet nyitottak és szegezett szuronnyal fogadták az orosz lovasrohamot.
1849. augusztus 1-jén kétszáz székely honvéd hősiesen verték vissza a nyergestetői ütközetben az osztrák-orosz túlerőt. A bekerítés veszélye miatt azonban Tuzson János őrnagy kénytelen volt visszavonni a csapatait. A Nyergestető méltán kapta az utókortól a „Székely Thermopülai” nevet, amely a haza védelmében a halált megvető bátorság példájaként vonult be a történelembe. Több mint másfél évszázad telt el a „székely leónidászok” emberfeletti küzdelme óta és a székelyek – túlélve Trianont, a szárazajtai mészárlást, Ceaușescu diktatúráját – még ma is őrt áll a Kárpát-haza legkeletibb bástyáján.
A székely Thermopülai Csíkországban - Honvéd hősök emlékműve a Nyergestetőn
A császári-cári túlerő 1849 nyarán eldöntötte a küzdelem kimenetelét, ám a honvédek tudták, hogy a katonai eskü egy életre szól. Tudták, hogy alapvető kötelességük a haza védelme és hogy minden megnyert csata időt ad. Aki igaz ügyért harcol, az nem az esélyeket latolgatja.
A magyar nemzet a katonahősök áldozatvállalásainak köszönheti azt, hogy „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után”, ha megfogyatkozva is, de még él a Kárpátok között. Hősök nélkül sem jövője, sem pedig tartása nem lenne a nemzetnek.
A magyarság szabadságszeretete, a katonai erények felmutatása a haza védelmében, az aradi vértanúk és Batthyány Lajos halállal szemben felmutatott magasrendűsége okán 1848/1849 a magyar nemzeti identitás meghatározó alapja.
Ugyan az utóbbi években többször visszatérő vélekedés, hogy az aradi vértanúk nem hősök, hanem felségáruló lázadók voltak, akiket jogszerűen ítéltek halálra. A honvédtisztek nem csupán az uralkodóra, hanem a magyar alkotmányra és az ország védelmére is esküt tettek. A magyar trón azonban 1848 decembere és 1867 között üres volt. 1848. december 2-án a kamarilla lemondatta V. Ferdinándot és helyére Ferenc Józsefet ültette a magyar országgyűlés jóváhagyása és a Szent Koronával történő megkoronázása nélkül, aki a kiegyezésig illegitim uralkodója volt Magyarországnak. 1849. március 4-én kibocsátotta az olmützi alkotmányt, amely Magyarország szuverenitásának és az önálló magyar országgyűlésnek a felszámolását tartalmazta. Az olmützi alkotmány államjogi szempontból kifogásolható, ugyanis az áprilisi törvényeket a magyar király szentesítette, így azt nem magyar uralkodó nem vonhatta volna vissza.
Hősi halált halt honvédek és nemzetőrök emlékműve a délvidéki Újbecsén
1848/1849-et és szereplőit sokan sokféleképpen ítélik meg, ám a fentebb ismertetett alapokon minden magyar számára lehet egy fontos mérföldkő. Petőfi esetében sem a jakobinus szellemiségű „Akasszátok föl a királyokat” című verse a kiemelkedő eszmény, ugyanakkor a „Nemzeti dal”, a „Bizony mondom, hogy győz most a magyar” és az „Élet vagy halál!” című költeményei mind a haza- és a nemzetszeretetről tesznek tanúbizonyságot. Ahogy Kossuthra sem azért gondolnak sokan szeretettel, mert a címerről levetette a Szent Koronát – amely csak a baloldalnak tetszett 1918-ben és 1945 után –, hanem mert egy nemzeti szabadságeszményt testesített meg, amelyben még az sem számít, hogy ezt a marxista történetírás ideologizálta és próbálta az osztályharcot belelátni. Ugyanakkor 1848-ban társadalmi helyzettől függetlenül egy emberként mozdult meg a magyarság – „A Kárpátoktul le az Al-Dunáig” – a nemzeti szuverenitás és a honvédelem érdekében, megcáfolva ezzel mindenféle marxista osztályharcos értelmezést.
Hogy 1848/1849 emlékét megpróbálta kisajátítani a baloldal, azért semmiképpen sem okolhatóak azok, akik a hazáért és a nemzet szabadságáért harcoltak. Bár 1848/1849 történéseiben sokkal inkább méltóbb helyet foglalnak el a katonai hőstettek (branyiszkói áttörés, Háromszék védelme), vagy az áprilisi törvények szentesítése, mint a pesti forradalom – Táncsics kiszabadítását pl. nem lehet pozitívumként értékelni –, ám március 15-e 1989 előtt a magyarság szabadságszeretének jelképévé vált, ahogy napjainkban a kárpát-medencei nemzetrészeink közötti összetartozás szimbóluma.
„Éljen a magyar szabadság! Éljen a Haza!”
Csarnai Márk
