Az 1956-os magyar szabadságharc legegyszerűbb fegyvere a benzines palack, az úgynevezett Molotov-koktél volt. Józsa Béla korábbi írásának újraközlése. 

A felkelők szinte mindenhol sikeresen harcoltak vele, de leghatásosabban a Corvin köz védői alkalmazták, akik saját készítésű benzines palackjaikkal több szovjet harckocsit is megsemmisítettek a József körút és az Üllői út találkozásának térségében. 

A Corvin közben harcoló forradalmároknak nagy segítséget nyújtott, hogy a Corvin mozi mögött volt egy benzinkút, ahonnan vödörszámra hordták a Molotov-koktélok készítéséhez szükséges benzint. Egy visszaemlékező elmondása szerint a Molotov-koktél nagyon egyszerű, de annál hatásosabb fegyver volt:

„Üveg kell hozzá dugóval, rongy és benzin. Az üveg nem volt probléma, mert a pincékben, padlásokon volt elég régi üres üveg, és a srácok hoztak mindig eleget különböző méretekben. A literes, hétdecis és félliteres dugós üvegek voltak a legjobbak, mert azokat a nyakuknál fogva úgy lehetett dobni, mint a nyeles kézigránátot, és rendszerint azokhoz illettek legjobban a dugók is. A literes csatos üvegek – ez kiderült az első napokban – kevésbé voltak alkalmasak, mert súlyuk miatt a gyerekek célzottan alig tudták dobni, és a távolság miatt és a nagyon szerettek, no meg a rongy se nagyon fért a csat alá. Ezért aztán az a gyakorlat alakult ki hogy a csatos üvegek rongy nélkül és akkor repültek, amikor a tank vagy a lövegvontató már találatot kapott, megállt és lángot fogott, s csak arról volt szó, hogy minél több benzint juttassanak a környékére.

Ha a dugó túl vastag volt, bicskával lefaragták, ha meg túl karcsú, akkor vastagabb anyagból való rongyot használtak hozzá. Erre voltak jók a széttépett frottír törölközők. Az persze nagyon fontos volt, hogy a rongy és a dugó olyan szorosan üljön, hogy kezelés közben és dobáskor semmi esetre se lazulhasson meg, s csak az üveg széttörésekor jöjjön ki az első csepp benzin.

Csodálatos, hogy készítés közben – és egyébként is – milyen ritka volt a baleset. Készíteni csak fürdőszobában volt szabad. Benzin üvegbe tölteni csak tölcsérrel. A kész Molotov-koktélokat és mindig a fürdőszobában tárolták, rendszerint a fürdőkádban.”

Kiégett szovjet BTR-152 páncélozott lövészszállító jármű az Üllői úton, az Iparművészeti Múzeum előtt / Forrás: Fortepan

Kilőtt szovjet T-54-es harckocsi az Üllői út 61-es számú ház előtt / Forrás: Fortepan

A Molotov-koktélok felhasználásánál – abban az esetben, ha az utcán közeledő ellenséges páncélosok egyikét akarták megsemmisíteni – az ötödik és negyedik emeleti lakások voltak a legalkalmasabbak, de néha a harmadik emeleti ablakokat is használták. A fegyverként használt benzines palackok felhasználása a következőképpen zajlott:

„Az egyik ablak – amelyikből tilos volt palackot dobni – a főnöké volt, aki irányította, vezényelte a támadást. Erre a funkcióra mindig felnőttet vagy idősebb gimnazistát választottak. A dobók között, akik a többi ablak mögött működtek, már voltak fiatalabb srácok is, akik jól és messzire tudtak dobni, és fegyelmezettek voltak. A főnök sok helyütt "figyelő” néven szerepelt, s csak neki volt szabad kinézni. Az első napokban ugyanis az volt a szokás, hogy a dobás után kinéztek az ablakon, mire a ruszkik persze azonnal odalőttek, és nem egyszer találtak is. Így alakult ki aztán az a gyakorlat, hogy a dobás után nemhogy az ablakhoz nem lehetett odamenni, hanem azonnal a lakás hátsó részébe kellett rohanni, vagy a lakásajtón keresztül a házfolyosóra, mert egy repeszgránát-belövés mindenkit megölhetett vagy súlyosan megsebesíthetett, aki abban a szobában maradt, ahonnan a benzines üvegeket kidobták.

A főnök egy messzebb eső ablaknál figyelt, nemegyszer a szomszéd szobából – nyitott ajtó mellett –, s ha tank, páncélkocsi, vagy lövegvontató közeledett a Körúton – rendszerint a Duna felől, a Boráros tér irányából jöttek – akkor szólt a dobóknak, illetve átkiabált, hogy hány jön, és hogy „vonalban” vagy „libasorban” jönnek-e. Rendszerint libasorban jöttek.

Aztán a figyelő főnök, mikor közelebb értek, azt is bekiáltotta, hogy a Körút melyik oldalán nyilat célpont: "itt” a jobboldalon, vagy „odaát” a baloldalon.

Eközben egy vagy több ablak mögött felkészült egy-egy-hármast csoport: a két dobó és a „gyufás”. A dobók kihoztak a fürdőkádból egy-egy – ritkában két – előkészített üveget és letették az asztalra vagy oda készítették a hokedlire.

A támadás négy fázisban zajlott le. Az első hármat a figyelő főnök kiállításai vezényelték: az első napokban a „Készen vannak! – Vigyázz! – Rajta!” mintájára alakultak ki a vezényszavak. Általánossá vált, hogy - a páncélos sebessége szerint - kb. egy perccel azelőtt hangzott el az első „Tölts!” kiállítás, hogy a célpont a dobók ablaka alá ért volna, mire mire a két dobó kézbe vett egy-egy üveget, és fejjel lefelé tartotta őket, hogy a kilógó rongy végbe beszivároghasson egy kis benzin, miközben a harmadik kézbe vett-e a gyufás skatulyát, és kivett néhány szád gyufát.

Pillanatok múlva jött a második parancs: „Gyufa!” (vagy „Tüzet!”), miről gyufás srác – sokszor csak 10-12 éves – gyufát gyújtott, ha az első nem sikerült, kettőt-hármat, s egymásután lángra lobbantotta a két dobó „bombáját”.

Mire elkészültek, rendszerint már jött a harmadik parancs: „Most!” (vagy „Dobás!”), mire közvetlenül egymás után, 1-2 méterre az ablaktól, a két dobó kihajította a saját üvegét, s mivel a célt nem láthatták, a szemben lévő házat célozták meg. A gyakorlat az volt, hogy az egyik egy emelettel feljebb célzott, esetleg a tetőperemre, a másik egy emelettel lejjebb, mondjuk egy balkonra. Néha az első dobó egy második üveget is kihajított. S máris következett a negyedik fázis: rohanni ki a szobából, hátra.

Ez a harci módszer persze nem csak a Corvin mozihoz legközelebb eső házak emeleteim fejlődött ki, hanem a József körút széles szakaszán, és mind a páros, mind a páratlan oldalon. Ez az oka annak hogy a Kilián laktanya a frontja előtt is tele volt a Körút kiégett szovjet tankokkal és páncélkocsikkal. Ezeket azonban nem a Kilián laktanya „hős védői” pusztították el, mert Maléter katonainak se fegyvereik, se lőszerük nem volt ezekben a napokban, s ők nem gyártottak és nem használtak Molotov-koktélt.”

Kiégett szovjet T-34-es harckocsi a József körúton / Forrás: Fortepan

A Kádár-korszak idején a kommunista propaganda sokáig hangoztatta, az 1956-ban az „ellenforradalmárok” Nyugatról érkezett fegyverszállítmányokkal lettek felfegyverezve. (Bárcsak így lett volna! – J.B.) A valóság azonban az, hogy a forradalmárok kénytelenek voltak saját leleményességükre hagyatkozni, és a legkülönbözőbb úton és módon fegyvereket szerezni. Páncélelhárító fegyverek hiányában pedig – eltekintve néhány zsákmányolt páncéltörő ágyútól – saját maguk készítették azokat a rögtönzött fegyvereket (például a Molotov-koktélt), amellyel a városi harcban hatásosan és eredményesen támadhattak a szovjet harckocsikra.

Megjelent:

Militaria - Történelmi Ismeretterjesztő Kiadvány 2002/28. szám 978-986. o.