1956. november 4-én megindult a szovjet intervenciós haderő „Forgószél” hadművelete, amelynek célja a szabadságharc vérbefojtása volt. Pécs elfoglalása után a városban megszületett a jelszó: „Fel a Mecsekbe!” A megszálló csapatok megjelenését követően a pécsiek egy része – 13-15 éves gyerekek, diákok, munkások – a harc folytatása mellett döntött. Egy maroknyi szabadságharcos ragadt fegyvert és a Mecsek erdeiben szállt szembe a szovjet túlerővel, amellyel nem kis fegyvertényt hajtottak végre.

Megkezdődik a fegyveres ellenállás

Az éjszaka folyamán az ellenállók lezárták a városból északra vezető utakat, valamint völgyeket és nagyjából egy támpontszerű védővonal alakult ki Mélyvölgytől egészen a Büdöskúti Vadászházig.

A szovjetek először nem vették komolyan az ellenállást, gondolván, hogy nehézfegyverek nemigen juthattak a szabadságharcosok birtokába, ezért csak november 5-én reggel indították meg az első támadásokat kisebb harckocsiékekkel. A támadást azonban a felkelő csoportok sikeresen visszaverték. A nap folyamán kialakultak a különböző védőcsoportok is, amelyek a térkép-hely szerinti neveket kapták: Csigalépcső, Üdülő, Tettye, Kőbánya, Perem. Vezetőjük a „Gazda”, dr. Horváth Géza volt, aki orvosként igyekezett ápolni és menti a sérült felkelőket. A csoportok stratégiai irányítását Kubicza János „Béla”, egykori ludovikás hadnagy, egy tapasztalt második világháborús katona végezte.

Az ellenséges tevékenység Tettye és az úgynevezett Csigalépcső között volt a legerősebb. Az utóbbi védőkörletben egy megismételt támadás során sikerült több harckocsit felgyújtani, ill. kézigránátkötegekkel megrongálni. Délután az addig Tettye - Kőbánya területén levő parancsnokság az erős tüzérségi tűz hatására áttelepült a Dömötörkapui menedékházhoz. A szovjetek felderíthették ezt a területet, mert éjfél felé már aknavetőkkel lőtték.

'56-os szabadságharcos

Időközben Hird területén szovjet nehéztüzérség vonult fel és a Kozári vadászház környékére újabb páncélos erők érkeztek. Ebből az a benyomás alakult ki, hogy a szovjetek virradatkor nagyobb arányú és erős tüzérségi és aknavető tűzzel támogatott támadást akarnak indítani. A felkelők számára világos volt, hogy egy módszeresen vezetett támadásnak nem tudnának ellenállni, ezért elhatározták, hogy szürkületkor a műutakat elkerülve kitérnek a támadás elől és a Mecsek gerincén keresztül, gépjárművel megközelíthetetlen helyre – Vágotpusztára – vonulnak vissza, hogy ott gerilla harcot folytassanak. Az ellenállók katonai kiképzése 5-éről 6-ára virradó éjjel kezdődött meg.

November 6-án reggel 7:30-kor valóban megindult a szovjetek támadása, amelyhez nemcsak harckocsikat, páncélgépkocsikat, tüzérséget és közepes aknavetőket, hanem két vadászbombázót is bevetettek. Utóbbiak azonban a jó rejtőzési lehetőségek miatt nem tudták felfedezni az egységet.

A visszavonulás alatt az egyik gépkocsit a Lapisi vadászház magasságában egy szovjet harckocsi szétlőtte, majd legázolta. Egy ellenálló ekkor halt hősi halált, akit a társai a Büdöskúti Vadászháznál temettek el. A zömnek azonban sikerült az ellenségtől észrevétlenül elszakadnia.

A szovjetek megtévesztésére néhány főt Bánosra küldtek, amely bevált, mert 8-án éjjel erős tüzérségi és aknavető tűzrajtaütést intéztek a község ellen, ami szerencsére egy-két lövés kivételével az erdőbe és a legelőre esett és a lakosságot sem érte veszteség.

Szervezési feladatok

A vágotpusztai elhelyezést november 6-án 16 óra tájban foglalta el a csoport, akikre a kétnapi harc után már igen ráfért a meleg fedél és a kiadósabb élelem. A Bánosra küldött gépkocsit megpróbálták felhozni, ez azonban a sötétben és a nehéz erdei úton nem sikerült.

A csoport katonai fegyelmen alapuló megszervezése 7-én kezdődött, majd ezt követte az eskütétel. Aki ezután csatlakozott, csak kellő igazoltatás és az eskü letétele után kaphatott fegyvert. Az egység elnevezése „Mecseki szabadságharcos csoport” lett. 

Céljaik az alábbiak voltak:

• Az Egyesült Nemzetek küszöbönálló és várt kedvező döntéséig kitartani, utána a várost elfoglalni és a kormány által a világ közvéleménye elé terjesztett semlegesség nyilatkozat végrehajtását biztosítani; alátámasztani a november 4-ei árulás törvényes megtorlását.
• Felvenni az összeköttetést a Mecsek területén feltehetőleg működő más csoportokkal és a dunántúli ellenállókkal.
• Gerilla harccal megcáfolni a kádári vezetés propagandáját, amely szerint „minden rendben, a nyugalom teljes és az ellenforradalom fel van már számolva.” – Mindezt azonban csak már a budapesti események alatt is megmutatott fegyelmezett és tiszta magatartással.

Kubicza János („Béla”), a fegyveres ellenállás egyik szervezője

Az egység létszáma kb. 310 fő volt és rendelkezett parancsnoki törzzsel – ebbe tartoztak a hírvivők, összekötők, írnokok – különleges rajjal a páncélleküzdésre, egészségügyi és élelmezési részleggel. Minden rajban 1-2 golyószóró, valamint 3-4 géppisztoly és puska volt. A ruházat csak részben volt honvédségi.

A szabadságharcosok a meredek utakat olajjal öntötték fel, így a szovjet lánctalpasokat harcképtelenné tették. 

A biztosítást 2-3 km körzetben 4 tábori őrssel szervezték meg meg. Éjjel külső és belső szállásőrségek és sűrű járőrözés védte a csoport elhelyezését. Egy magasfigyelő a Mánfa-Komló-Magyarszéki műút forgalmát ellenőrizte. Összeköttetésre csak személyi eszközök álltak rendelkezésre, eligazítás és jelszó kiadás naponta kétszer volt. 

A „mecseki láthatatlanok” mellett Véménd közelében, Üveghuta területén is működött egy 50-60 fős szabadságharcos csoport. 

Vállalkozások

A csoport Vágotpusztáról három napon keresztül több irányba és különféle céllal hajtott végre vállalkozásokat. Ezek főleg a szovjetek utánpótlási vonalai ellen irányultak, részben felderítést szolgáltak, részben pedig élelem, fegyverzet és lőszer felkutatására, valamint azok beszállítására szorítkoztak. Rugalmas taktikájukkal gyakran okoztak veszteségeket a megszállóknak. Egy ilyen vállalkozás volt az Árpádtető major és Mánfa közötti műútszakaszon hat fővel végrehajtott „szabad vadászat”, melynek során a csoport egy szovjet személygépkocsit is kilőtt, benne egy magasabb rangú szovjet tiszttel. A Sikonda-fürdő területére szervezett vállalkozás célja tulajdonképpen gyógyszerszerzés volt az ottani szanatóriumból, de egy váratlanul megjelent szovjet gépkocsi személyzetével tűzharc keletkezett.

Mivel fennállt a veszélye annak, hogy a vállalkozások folytán előbb-utóbb felderítik a rejtekhelyet és komoly támadás indul a felszámolására, ezért a csoport tagjai elhatározták, hogy Kisújbányára húzódnak át, amelyet sokkal nehezebb megközelíteni.

Felderítésre és az esetleg ott működő szabadságharcosokkal való érintkezés felvételére egy odavalósiakból álló 6 fős járőrt küldtek ki. A felderítőknek november 10-én 21 óráig kellett volna visszaérkezniük – ezután indult volna az előosztag –, azonban nyomuk veszett.

A felderítő járőr késése miatt és a pécsi vállalkozó csoport bevárására az kisújbányai áttelepülést november 11-e estére halasztották. A Vágotpusztától az Árpádtető majori műútig tartó menetszakaszról minden szakaszparancsnok menetvázlatot kapott, azonban a végleges célt igyekeztek a végsőkig titokban tartani, nehogy egy fogságba kerülő bajtársukból ki lehessen szedni, hova települnek át. Délután egy raj erejű felderítő járőr indult el, amely az erdőn keresztül haladva 3 helyen kísérőket hagyott. Este 7 órakor már egy szakasz erejű felderítő osztag indult el. Feladatuk az új helyen a zöm beérkezéséig a biztosítást végrehajtani és a szállást előkészíteni. Ez az osztag már az első csatlakozási pontnál megtudta a lakók elbeszéléséből, hogy az előreküldött raj rossz irányba, Pécs felé ment. Megbízható vezetőkkel sikerült az erdei kocsiutat elérni, majd november 12-én virradatra 30 km-es éjjeli menet után és a Hidasi-völgyben tartott kétórás pihenő közbeiktatásával – ekkor két örs különült ki az odavezető utak mentén fekvő vadászházakba – a szakasz birtokba vette Kisújbányát, egy járőr pedig Óbányára ment előre.

A zömnek 12-én 10 óra körül kellett volna elindulnia, azonban az elvonulás már nem ment simán. Egy kb. 400 fős szovjet gyalogegység 10 órakor – 15 perces aknavető tűzrajtatütés után – behatolt Vágotpusztára. A tűzrajtaütés elől egyes részek nyugati irányba az erdőbe szaladtak, mások felvették a behatolókkal a tűzharcot, majd déli irányba tértek ki. A zömtől így kb. 2 szakasz elszakadt, a többi pedig csak nagy kerülővel érkezett be Kisújbányára.

Szovjet páncélos Pécs belvárosában

Szentlászló-Zobákpuszta irányából november 13-án reggel erős harci zaj hallatszott. Másnap, 14-én 16 órakor – kétszeri alapos felderítés után – két nagyobb meglepetésszerű rajtaütést hajtottak végre a felkelők. Az egyik a Budapest-Pécs műút Mecseknádasd közelében levő két völgyhídjának területére irányult. Itt sikerült kilőni egy páncélgépkocsit és egy tehergépkocsit, valamint zsákmányolni 1 géppuskát, 3 golyószórót és 1 gépkocsit, amely hűtőlövés miatt hamarosan üzemképtelen lett. A vállalkozás erős veszteségeket okozott a szovjeteknek. A rajtaütés során az egyik felkelő egység parancsnoka is súlyosan megsebesült, életét azonban erőfeszítés ellenére sem sikerült megmenteni.

A másik vállalkozás a pécsváradi rendőrkapitányság ellen irányult, amelynek célja a fegyverszerzés volt. Málics Ottót, a felkelők szakaszparancsnokát ekkor érte halálos fejlövés. Málics unokahúga, Incze Hargita 2017-ben elevenítette fel emlékeit: „Emlékszem, mikor a nyakába kapaszkodtunk, és mondtuk neki, hogy ne menjen fel a Mecsekbe harcolni, azt mondta: neki fel kell mennie, és azt is tudatta velünk, hogy valószínűleg nem fog hazajönni, hogy nem látjuk többé. A pécsváradi akció során hátulról lőtték fejbe, de csak másnap hajnalban halt meg borzasztó kínok között. Keze a koporsóban is össze volt szorítva az átélt fájdalomtól. Málics Ottó szó szerint megszenvedett Pécsért, ezért emlékezni kell rá és hőstettére.”

Málics Ottó

A sikeres vállalkozások után a Pécsvárad-Mecseknádasd közötti úton megerősödött a harckocsi mozgás és megkezdődött a környező terep átfésülni. Délután már egy szovjet helikopter is hosszasan körözött Kisújbánya és az attól keletre levő erdős terület felett, ezért a csoport tagjai kénytelenek voltak ezt a sok helyzeti előnnyel rendelkező helyet is elhagyni.

November 15-én délelőtt, egy szakasznyi felderítő osztag előreküldése után a csoport megindult visszafelé. Mindenekelőtt Vágotpusztát akarták elérni, majd egy ottani hosszú pihenő után Petőczpusztára, egy hasonló erdei településre, a Jakab-hegytől nyugatra akartak kitérni. Egy osztagot még előzőleg Mecseknádasd területére küldtek ki leplezésre és az elvonulás biztosítására, ott azonban egy pihenő szovjet páncélgépkocsi-egységbe ütközött.

Petőczpusztára már nem sikerült eljutni, mert Vágotpusztáig a 30 km-es utat állandó esőben tették meg, amely a csoport hiányos öltözetű tagjait megviselte, így elhatározták, hogy ott egyelőre megpihennek.

A szovjet létszámfölényt tapasztalva – és a nyugati segítség elmaradását tudomásul véve – a felkelők vezetői november 16-án felmentették bajtársaikat az eskü alól, és felszólították a csoportot, hogy aki akar, tartson velük Nyugatra, a többiek pedig rejtsék el a fegyvereiket és térjenek haza. Ötvennyolcan indultak el és hét – viszontagsággal és számos veszéllyel teli – nap után, 160 km-nyi erdei és éjjeli menet megtételével 1956. november 22-én mindössze negyvenketten lépték át a jugoszláv határt, miután Barcs környékén megtudták, hogy Jugoszlávia befogadja az 56-os menekülteket. Az Ausztria felé indult másik, 16 fős csoportot elfogták. Ezzel a mecseki felkelőcsoport mint olyan, megszűnt létezni. A „mecseki láthatatlanok” mellett Véménd közelében, Üveghuta területén is működött egy 50-60 fős szabadságharcos csoport. 

Az ellenállást ezzel azonban nem sikerült megszüntetni. Új szervezkedés indult meg és hamarosan új felhívás jelent meg: „Márciusban újrakezdjük!” A felhívásra a kádári hatalom is reagált: „Ha újrakezditek, újra kaptok!”

Azok, akik nem törődtek bele a szabadságharc leverésébe és a harc folytatása mellett döntöttek, azoknak a többsége kiképzetlen volt, akik kellő oktatás mellett igen hamar elsajátították a harchoz szükséges ismereteket, és ezáltal képesek voltak a többszörös túlerő ellen is eredményeket elérni.

Csarnai Márk