Eszenyi László visszaemlékezése a csehkiverésről a Trianoni nemzedék című könyvéből.

Eszenyi László élete

Nemes eszenyi Eszenyi László vezérkari tiszt 1912-ben született Temesvárott. A katonai pályára fiatal korától kezdve céltudatosan készült. A Bocskai István katonai főreáliskolában intézetelsőként végzett. Ezt követően a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémiára jelentkezett, ahol évfolyamelső lett. A hadiakadémiát kiváló minősítéssel már a világháború évében, 1943-ban végezte el. Ekkor vezérkari századossá léptették elő. Hadiakadémiai hallgatóként – haditapasztalatok szerzése céljából – 1942 nyarán a Donnál szolgált, mint a miskolci „Görgey Arthur” 13. honvéd gyalogezred egyik századparancsnoka.

Eszenyi László / Forrás.: Legbátrabb Város

A Magyar Királyi Honvédség egyik legképzettebb fiatal vezérkari tisztje volt. 1944-ben a magyar királyi 1. honvéd hadsereg kötelékében, mint a hadműveleti osztály beosztott vezérkari tisztje harcolt a Kárpátok védelmében.

A háború után Amerikában telepedett le, ahol „A hazáért mindhalálig!” szellemében a nyugatra sodródott magyarság állhatatos vezetője lett.

1993-ban az adományából helyezték el az 1 évvel korábban a Ludovika épülete elé visszahelyezett hősi emlékműn azt a bronz domborműves emléktáblát, amelyen az alábbi felirat olvasható: „A második világháború katonahőseinek örök emlékezetére”. Horvay János szobrászművész Névtelen Hősök Emlékművét 1924-ben avatták fel. Az emlékművet a kommunista hatalom eltávolította eredeti helyéről, ahová 1969-ben a kommün kikiáltásának 50. évfordulóján Kun Bélát, Szamuely Tibort és Landler Jenőt ábrázoló mementót állítottak. A Ludovika mindig is szálka volt a kommunisták szemében, ezért minden módon igyekeztek még az emlékét is eltörölni annak, hogy az intézmény tisztjei és altisztjei 1919 júniusában fegyvert ragadtak a vörösterror ellen. 

Nemes eszenyi Eszenyi László magyar királyi vezérkari százados 2003-ban hunyt el Amerikában. A Magyar Világ kiadásában 1989-ben megjelent Trianoni nemzedék című könyvében emlékezett vissza az 1919-es balassagyarmati felkelésre, amely az Ipoly folyón túlra űzte a cseh megszállókat. A mű alig pár hónap alatt tízezer példányban kelt el.

Csarnai Márk

Az 1918-as esztendő nemcsak az én felelőtlen gyermekkoromra tett pontot az iskolakezdéssel, hanem meghozta az Osztrák – Magyar Monarchia kimúlását is, talán éppen abban a történelmi pillanatban, amikor országunk végre méltóbb helyet szerezhetett volna magának ebben a közösségben. A történelmi események városunk életében is hamarosan érezhetővé váltak.

A cseh csapatok január első napjaiban már bevonultak a tőlünk macskaugrásra lévő Losoncra és Ipolyságra. Világos volt, hogy ezt a két várost összekötő vasútvonal mentén fekvő Balassagyarmat sem kerülheti el sorsát. A városban csak a decemberben nagy sebtiben felállított munkásőrség és a harcterekről hazatért néhány katona képviselte a fegyvere erőt. Mikor a maroknyi katonaság Magyarnándorra visszavonult, a város vezetősége elvesztette az ellenállás gondolatát.

Január 15-én hajnalban Lauka Gusztáv főhadnagy parancsnoksága alatt 45 cseh katona érkezett vasúton Balassagyarmatra, akiket a város elöljárói szégyenszemre fogadtak a pályaudvaron. A cseh légionáriusok puskalövés nélkül foglalták el a laktanyát. Az ellenállást meg sem kísérlő, nagyrészt öregekből toborzott munkásőrséget és a nemzetőrséget lefegyverezték. Csak néhány rendőr, fogházőr és pénzügyőr maradt a helyén és tarthatta meg a fegyverét. A csehek létszáma az Ipolyon túlról érkező erősítésekkel hamarosan száz fölé emelkedett.

De nemcsak Lauka tolakodott be legényeivel városunkba, hanem egy Bazovszky Lajos nevű szlovák zsupán is, ami amolyan főispánszerű rangot jelentett. Az alakulóban lévő cseh-tót kormány nevében kezdett intézkedni azzal, hogy Balassagyarmat oda fog tartozni. Mint érdekességet jegyzem meg, hogy a tót nevet akkor még nem találták maguk sem sértőnek, és szlovák elnevezésre csak később tértek át. Viszont a mi főispánunk, Rákóczi István és főbírónk, Molnár János, Bazovszky utasításait nem fogadták el, hanem a pesti magyar kormány intézkedéseihez tartották magukat. Így azután városkánk pár napig két közigazgatással is meg volt áldva, holott abból köztudomás szerint gyakran egy is sok. Bazovszky a közhivatalnokokkal esküt akart letétetni a még el nem ismert cseh-tót köztársaságra, amit azok egy emberként tagadtak meg, holott akadt köztük jó néhány szlovák származású is.

Lauka sem tétlenkedett. Már másnap csapnivaló magyarsággal fogalmazott kiáltványt ragasztott a falakra a város több pontján, amelyben elrendelte a fegyverek beszolgáltatását, szigorú büntetés terhe alatt tiltotta meg a magyar katonák és „ágensek” rejtegetését, és este kilenckor zárórát rendelt el. Légionáriusai feltűzött szuronyú puskát hordva, kettesével járták a város utcáit, egyre növelve az ellenük érzett gyűlöletet.

A rendelet kiadását követő éjszaka furcsa zajokra ébredtem. Szobám ablaka a belső udvar közepén álló kútra nézett, mely körül néhány ember mozgott. Torkomban dobogott a szívem. Akkoriban nem ment ritkaságszámba, hogy a háborús nélkülözésektől kizsarolt és elkeseredett emberek betörtek a módosabb ember házába. Csak akkor nyugodtam meg, amikor az emberek közt kivettem apám alakját. A kút deszkafedele fel volt szedve, s a kútba hosszúkás tárgyakat eresztettek le, majd a fedelet gondosan visszahelyezték, és friss havat szórtak rá.

Minthogy a fegyverek beszolgáltatására való felhívás eredménytelen maradt, Lauka házkutatást rendelt el. Az egyik járőr élén ő maga jelent meg házunkban, ahol apám a bejáratnál várt rá. Ott álltam mellette, izgatottan szorongatva a kezét.

A cseh valahonnan ismerte apámat, mert meglátva őt, kifogástalan németséggel „főhadnagy úrnak” szólította, s széles vigyorgással nyújtotta a kezét. Apám undorral nézett a szemei közé, és félre nem érthető, sértő módon háta mögött összefűzte a kezeit. Egynéhány véget érni nem akaró másodpercig, úgy álltak szemben egymással, mint ugrásra kész fenevadak. A csikorgó hideg ellenére tenyeremen kezdett kiütni az igazság. Ha meg meri ütni apámat, az én bálványomat, nekimegyek. Még nem voltam hétéves. De a cseh levegőben maradt keze lassan leereszkedett, csak arcának vérvörös színe árult el visszafojtott dühét. Tovább erőltette a régi bajtársnak kijáró hangot. Ha apám tiszti becsületszavát adja, mondotta, hogy házában fegyvert nem rejteget a kutatástól eltekint. Apám hosszú közös hadseregbeli kiképzése és szolgálata alatt sem tudta a német nyelvet tisztességesen elsajátítani, ebben a nyomasztó pillanatban azonban tört, de világosan érhető német nyelven a valahol mindkettőjük fejébe vert katonaesküt idézte: „Az ellenséggel soha, semmiféle egyezségbe nem bocsátkozunk!” Erre a megalázásra azután a dagadt kis csehben is eldőlt a borjú. Csehül valamit hátrarikácsolt a katonáinak, akik néhány órán keresztül lakásunk minden zegét-zugát felforgatták, s úgy hagyták hátra, mintha tornádó zúgott volna a szobákon keresztül. Tótul beszélő édesanyám tiltakozását elengedték a fülük mellett.

A kút! – rémlett fel bennem a pár nap előtti éjszakai jelenet. Mi lesz, ha belenéznek, és megtalálják benne a fegyvereket. Mert arról most már semmi kétségem nem volt, hogy a kútba takaróba burkolt fegyvereket bocsátottak le. Lassan felnéztem apámra, aki úgy állt ott, mint a megalázottság a dac szobra. Szerencsénk volt, a kút nem jutott eszükbe.

A csehek erőszakoskodásaiba végül beleunt lakosság impozáns tömegtüntetést rendezett január 27-én a vármegyeház nagytermében. Forró, hazafias légkörben egyhangú lelkesedéssel úgy határoztak, hogy a cseh-tót államra hűségesküt nem tesznek, és azt nem hajlandóak tovább szolgálni. A gyűlésen felemelő jelenetre került sor. Pongrácz György vármegyei főjegyző, a nógrádi dzsentri prototípusa és Schmuch Itsván mozdonyvezető az emelvényen kezet fogtak az egybegyűltek lelkes éljenzése közben, mintegy jelképezve, hogy minden politikai és osztálykülönbséget félretesznek, amíg a városunkban ellenség tartózkodik. A szavakat hamarosan tettek követték.

Január 29-én puskaropogás és szórványos géppuskatűz vert fel bennünket álmunkból. Családunk asszonynépe a biztonságosabbnak látszó udvari szobába menekült, én pedig egy óvatlan pillanatban ruhámat sebtiben felkapkodva, az utcára néző ebédlőnkbe szöktem, mert nem akartam kimaradni az izgalmasnak ígérkező eseményekből. Apámat már nem találtam otthon.

A csukott spaletták résén át kilestem a házunk előtt lévő Tó térre, amelybe a vashíd felől jövő Hunyadi János utca torkollott. Nem sokáig kellett várnom. Jó félóra múlva a Hunyadi utcából két fegyvertelen cseh katona futott ki, csaknem a tér másik oldaláról közeledő vasutascsoport markába. Az egyiket a vasutasok elkapták.

Nem tudom, mi lett a sorsa, mert én az első lövések hallatára a boltozatos kapualjunkra néző verandára rohantam. A függönyt félrehúztam, mert borjú nagyságú Bungyi kutyánk egy feldühödött oroszlánt megszégyenítő ugatásba kezdett, ami sokszorosan visszhangzott a kapualjban. Meggyújtottam a bejárati villanyt, kilestem a függöny mögül. A kapualj sarkába szorulva állt az egyik cseh katona, markában kétségbeesve szorongatva szuronyát, hogy védekezzék a hatalmas kutya támadása ellen. A kutyának azonban nem volt módja arra, hogy a házat megvédje, megelőzték a vasutasok. Néhányan beugrottak a kapunk alá, összeszurkálták a csehet, aki mint kiürített zsák csúszott lassan bele a testéből patakzó vértócsába. Megigézve bámultam a borzalmas jelenetet, egy végtelenül hosszúnak tűnő percig az ablak üvegéhez tapadva álltam. Azután a gyomrom felfordult, elhánytam magam. Ez volt az első emberölés, amit életemben láttam. A katona szinte gyerekessé rémült arca még sokáig kísértett lidércnyomásos álmaimban.

Vizy Zsigmond és Bajatz Rudolf Századosok parancsnoksága alatt egy 120 puskásból álló gyalogos egység a felfegyverzett vasutasokkal együttműködve sikertelen kísérletet tett a laktanya lerohanására. Ennek a vállalkozásnak a harci zaja ugrasztott ki hajnalban ágyainkból.

Pár óra múlva arra a tévesnek bizonyult hírre, hogy cseh erősítések érkeznek az Ipoly túlsó partjáról, a katonaság Magyarnándorra húzódott vissza. A laktanya körülzárása arra a volt tisztekből, polgárokból és önként jelentkező diákokból állócsoportra hárult, mely Huszár Aladár tartalékos huszár főhadnagy vezetése alatt harcolt addig is. E csoport tagjaként vett részt a harcokban édesapám is.

A késő délutáni órákban beérkezett iglói géppuskás szakasz döntötte el végül is a küzdelem kimenetelét. A gyilkos géppuskatűzben a tisztjeit elvesztett cseh légiós század szabad elvonulás fejében megadta magát. A város örömmámorban úszott.

A csehek kiverése áldozatokat követelt. Tíz hősi halottunkat nagy gyászpompával sok ezren kísértük ki a temetőbe.

Felhasznált irodalom:

Eszenyi László: Trianoni nemzedék. Magyar Világ Kiadó, Budapest, 1989.

Honvédségi szemle 2020/6. szám