A múlt felidézése mindig egy nagyobb célkitűzést szolgál. Az emlékezésen és az emlékeztetésén túl a történelmi igazságtételt és a tisztánlátást.  Január 12-e azoknak a magyar honvédeknek az emléknapja, akik a bolsevizmus elleni küzdelem során haltak hősi halált a Don-kanyarban.

Amikor felkeressük lakhelyünk világháborús emlékműveit, hogy fejet hajtsunk a doni hősök emléke előtt és nem csak a szemünket, hanem a lelkünket is kinyitjuk, meghalljuk, hogy a hősök néma emlékműve ezredéves parancsról beszél. A haza, az otthon és a család védelmének kötelességéről. Arról az állhatatosságról, amely ugyanúgy erőt adott a birtokos és a szegényparaszt fiának, amikor a végső roham előtt még egyszer utoljára kezet szorítottak, s ami felülírta a félelmet.

Mindannyian hazájuktól távol harcoltak azért, hogy biztosítsák gyermekeik, magyar embertársaik jövőjét és hogy idegen földön is hazájukat védjék a bolsevizmustól.

Ismert és ismeretlen hősök. Kötelességüket a végsőkig teljesítő hősi halottak és túlélők, akik nagy veszteségek árán, de áttörték az ellenséges bekerítést és hazajutottak. Egyéni sorsok, amelyek összenőttek a nemzet sorsával. Tisztek, altisztek, tisztesek és honvédek, akik a legnehezebb helyzetben is példát mutattak a kötelességteljesítésből.

Ahhoz, hogy felismerjük, hogy nem áldozatok, hanem a nemzetért áldozatot vállaló hősök voltak, szemléletet kell váltanunk, és végleg szakítanunk a marxista történetírás értelmezéseivel.

Egy nemzet életében mindig szükség van hősökre, mert egy nemzedék sem nőhet fel anélkül, hogy ne lennének valódi példaképei, akikre felnézhet és akiket tisztelhet. Ha nem tanítjuk meg az utánunk következő nemzedéket azoknak a tiszteletére, akik emberfeletti teljesítményt hajtottak végre, akkor a nemzetnek sem tartása, sem pedig jövője nem lesz.

Erős, hatalmas marad az a nemzet, amelyik a múlt nagy eseményeit, katonai erényeit, embereit megörökíti, kegyelettel ápolja és ezen emlékeken nevelődik.

szentkereszthegyi Kratochvil Károly

Amikor napjainkban a deviancia a humánusság álcája mögé bújva a hagyományos értékeket támadja és amikor az elszakított területeken tiltják a magyar szót, a magyar jelképek használatát, akkor elengedhetetlen, hogy ragaszkodjunk azokhoz a szegletkövekhez, amelyekre egy nemzet alapozhatja a sorsát. A gazdasági jólét, a luxus és a modern világ technikai vívmányai mind mulandó dolgok, a szellemi háttér azonban, amelyből táplálkozhatunk, örök. Ehhez a munícióhoz rengeteget tesz hozzá azoknak a tisztelete, akik a fronton biztosították a hátország nyugalmát és akik az életüket áldozták a történelmi határok védelmében.

Ha a nemzet érdekeit mindennél fontosabbnak tartjuk és biztosítani kívánjuk gyermekeink jövőjét, hogy a Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Délvidék és az Őrvidék a magyar élettér része maradjon, akkor nem szabad engedni, hogy a múltunk feledésbe merüljön és napjainkban is az 1945 utáni destruktív szemléletet terjesszék a világháborús szerepvállalásunkról. Magyar élettér ott lesz évtizedek múlva is, ahol él a magyar identitás. A magyar identitás pedig csak addig él, amíg őrizzük és ápoljuk hőseink emlékét.

vitéz Duska László százados

1942-ben végigharcolta a doni hídfőcsatákat, amelyek során kétszer is megsebesült. 1943. január 14-én az északnyugati irányból az állásokba betörő szovjet erőket sikeresen szorította vissza. Előjárójának, Rumy Lajos ezredesnek az eseményeket követően megírt jelentése szerint: „Áttörve, háromrészre szakítva, minden összeköttetéstől elvágva és minden oldalról bekerítve állt ellen a zászlóalj az oroszok rohamának… A 15-én hajnalban megindított ellentámadásban a déli órákig aránylag kevés veszteséggel sikerült a 37/III. zászlóaljat összegyűjteni és rendezni olyannyira, hogy még 15-én délután újabb alkalmazásra készen állott.” Csoportja a magyar királyi 13. könnyű hadosztály alá tartozott, amely kettő magyar könnyű hadosztállyal és egy német gyaloghadosztállyal együtt január 16-án Osztrogozsszk városába vonult vissza. Faladatul a a visszavonuló csapatok fedezését kapták. A várost azonban nem lehetett tartani. A kitörés során Duska százados zászlóaljai (37/I. és 37/III.) utolsóként hagyták el Osztrogozsszkot déli irányba támadva. Duska százados a támadás alatt végig az élen haladt. Mintaszerűen erélyes fellépéssel rendezte kötelékeit, vitéz magatartásával és személyes példájával pedig többször magával ragadta legénységét. 1943. augusztus 5-én vitézzé avatták. A Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet a Honvédség 4. tagjaként 1944. február 3-án adományozták részére.

 vitéz Koltai Mihály őrmester

1942. április 12-én indult a frontra. Részt vett a kurszki, a tyimi és az urivi ütközetekben. Az győri 5. tábori tüzérosztály őrmestereként 1943. január 14-én Sztorozsevoje mellett volt állásban. Az ütegét többszörös túlerővel megrohanó ellenséggel maroknyi kezelőszemélyzete élén - sebesülése ellenére - szállt szembe. A küzdelmet példaadó személyes bátorsággal vezette, melynek eredményeként a támadást sikeresen visszaverte. A tüzérosztály megmaradt részeivel 1943. április 29-én tért haza győri állomáshelyére. A Magyar Királyi Honvédség 29. tagjaként vehette át a Magyar Arany Vitézségi Érmet.

 Tapody Lajos főtörzsőrmester

1942. december elejétől a soproni 7. önálló huszárszázad szakaszparancsnokaként vett részt a Don menti felderítésekben, vállalkozásokban. 1943. január 12-25. között a Boldirewka-Jablocsnoje-Repjewka-Kurszkaja körüli harcokban a túlerőben lévő gyalogsággal és harckocsikkal szemben példaadó bátorsággal szállt szembe. Sorozatos fegyvertényei és egyik alárendeltje életének megmentése során az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásának elismeréseként részesült a Magyar Arany Vitézségi Éremben.

Csarnai Márk 

Forrás:

Illésfalvi Péter - Kovács Vilmos - Maruzs Roland: Vitézségért - A Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremmel kitüntetettek a második világháborúban. HK Hermanos Kiadó, Szeged, 2011.

Maruzs Roland - Szentváry-Lukács János: Hajlíthatatlanok - Magyar Arany Vitézségi Éremmel kitüntetett katonáink, 1939-1945. Dextramedia, Budapest, 2021.