1924 óta május utolsó vasárnapja a Magyar Hősök Emléknapja. Ezen a napon az egész ország – Lajtától a Gyimesi-szorosig, Magas-Tátrától az Al-Dunáig – hálával és elismeréssel adózik azoknak, akik akkor, amikor a kötelesség erre hívta őket, életüket áldozták a hazáért.
A hősök emlékének ápolása elismerés és köszönet azoknak, akik vérüket ontották azért, hogy a magyarság „annyi balszerencse közt, oly sok viszály” után is megmaradhatott a Kárpátok között.
1915-ben báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy indítványozta, hogy minden község emlékművet állítva örökítse meg az első világháborúban elesett hősök neveit. Kezdeményezése az 1917. évi VIII. törvényben emelkedett jogerőre. Ebben a törvényben mondták ki először, hogy „Nemzetünk hősi halottainak kegyeletteljes tiszteletét megfelelő módon kifejezésre kell juttatni és az utókor számára meg kell örökíteni.”
A Hősök emlékünnepét az 1924. évi XIV. törvénycikk rögzítette, mely rendelkezett arról, hogy „Minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját, a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”
1942-ben honvédelmi és belügyminiszteri rendelet írta elő, hogy immár az újabb világháborúban elesett honvédek nevei is felkerüljenek a már meglévő hősi emlékművekre.
A két világháborúban hősi halált halt magyar katonák emlékének ápolását 1945 után mellőzték. A budapesti Hősök terén – az ezeréves határok megváltoztatása elleni mozgósítás tiszteletére – 1929-ben felavatott Hősök Emlékkövét 1951-ben elbontották.
Több évtized után 1989. május 29-én, Szekszárdon emlékeztek meg elsőként az elesett magyar katonákról, majd a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről szóló 2001. évi LXIII. törvény az emléknap körét kibővítette ezer év magyar hőseire.
A mai rend- és értékvesztett világ materialista embere felteszi a kérdést: Miért kellenek ezek az emléknapok? Miért kell a múlttal foglalkozni? A csupán az anyagi javakat szem előtt tartó egyén sosem fogja megérteni szentkereszthegyi Kratochvil Károly örök érvényű szavait: „Erős, hatalmas marad az a nemzet, amelyik a múlt nagy eseményeit, katonai erényeit, embereit megörökíti, kegyelettel ápolja és ezen emlékeken nevelődik.”
A Hősök napja azt jelenti, hogy megőrizzük azoknak az emlékeit, akik áldozatot hoztak a nemzetért. Számunkra az emlékezés az utánunk következő nemzedék öntudatos, egészséges nevelését jelenti.
Május utolsó vasárnapján azokra emlékezünk, akiknek hősiességét a kordokumentumok is megörökítették:
„Vlacsil Ferenc, az 54. közös gyalogezred tart. zászlósa rajával 3 gépfegyvert ragadott el az oroszoktól, s sok foglyot ejtett. Arany vitézségi éremmel jutalmazták vakmerőségét.” (Az Újság 1915. július 29. 12. o.)
„Bendig Gyula, a 85. gy. e. őrmestere szakaszával megtámadott két előretolt állásban lévő gépfegyvert, jóllehet azokat többszörös drótakadályok védték; a fegyvereket zsákmányul ejtette, s közben 86 oroszt elfogott, s ezáltal a magaslatot megtisztította az ellenségtől. I oszt. ezüst vitézségi éremmel lett kitüntetve.” (Pécsi Napló 1915. augusztus 4. 4. o.)
„Demovics János, a 72. gy. e. káplárja egy támadásnál, amelyben a gépfegyver-osztag veszélyeztetett ponton állott, azzal tüntette ki magát, hogy vakmerően előrefutott a rajvonalba, s gépfegyvereit oly kedvező helyzetbe hozta, hogy az ellenséges állást több napon át szakadatlanul lőhették anélkül, hogy az ellenség felfedezhette volna azokat. Személyes bátorságának és találékonyságának köszönhető, hogy kiszolgáló személyzete minden helyzetben vakon követte parancsát. I. oszt. ezüst vitézségi éremmel lett kitüntetve.” (Pécsi Napló 1915. augusztus 4. 4. o.)
Magyar Hősök emlékműve a Csongrád-Csanád vármegyei Szentesen
„(...) a kormányzó a Szovjet elleni hadjáratban a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet adományozta az időközben őrnaggyá előléptetett és hősi halált halt Massányi Tibor századosnak, mint a magyar királyi honvédség első tagjának. Massányi százados az 1942. szeptember 29-én Perejezsajánál történt túlerejű ellenség betörésével szemben súlyos sebesülése ellenére is személyesen vezetett sikeres ellentámadást. Ennek során az ellenség előtt kimagaslóan vitéz és önfeláldozó magatartást tanúsított. Ugyancsak a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet adományozta a kormányzó Horváth Sándor próbaszolgálatos hadnagynak, mint a magyar királyi honvédség második tagjának. Horváth Sándor hadnagy 1942. december 16-án a Donnál önként végrehajtott járőrtevékenysége során túlerejű ellenséggel szemben folytatott egyéni küzdelemben, majd orosz hadifogságból történt sikeres kitörése és ezredéhez való visszatérése alkalmával az ellenség előtt kimagaslóan vitéz és önfeláldozó magatartást tanúsított.” (Magyar Élet, 1943. június 3. 1. o.)
„(...) A nagy és kemény korszakok nagy példákkal szolgálnak és a nemzeti erőfeszítés hősöket, bátrakat szül. Olvasunk tizenöt esztendős kis székely gyermekről, aki egy halhatatlan parancsszót követve, szinte úgy szökött el a katonákkal a keleti arcvonalra s ma már őrvezető. Az Új Magyarság éppen kedden írt arról a tizenöt és félesztendős ózdi fiúcskáról, akinek mellét az arany vitézségi érem díszíti, s most megint hírt adunk egy másik gyermekről, akinek zubbonyán a német vaskereszt vérszín szalagja virít. A törékeny, aprócska, alig fejlett testben a hősök, héroszok lelke feszül, és akkor, amikor a magyarság roppant élet-halál harcára gyürkőzik, ezek a fénylő szemű, testi megjelenésükben gyönge, de szívükben óriás apródok mutatják a példát mindeneknek: hogy kell szeretni a hazát és hogy kell érte élni!” (Magyar Élet, 1944. augusztus 10. 6. o)
Csarnai Márk
