A Hősök emlékünnepét az 1924. évi XIV. törvénycikk rögzítette, mely rendelkezett arról, hogy „Minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját, a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.” A megemlékezések 1925-ben váltak rendszeressé. Ekkortól kezdve országszerte egyházi szertartásokkal és koszorúzásokkal emlékeztek meg a háborúban elesett hősökről.
1942-ben honvédelmi és belügyminiszteri rendelet írta elő, hogy immár az újabb világháborúban elesett honvédek nevei is felkerüljenek a már meglévő hősi emlékművekre.
Magyar hősi temető. Jablocsnoje, 1942. / Forrás: Wikipedia
1945 után a szovjet megszállók támogatását élvező kommunisták a „múltat végképp eltörölni” elv jegyében számoltak le a magyar hősök kultuszával, mely csak 2001 nyarán vált ismét a nemzeti emlékezet részévé. Ekkor hirdették ki „a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről” rendelkező 2001. évi LXIII. törvénycikket:
a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül és a jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánítja.
Akárhogy is próbálják még ma is sokan veszett ügynek láttatni történelmünk küzdelmeit, aki igaz ügyért harcol, az nem az esélyeket latolgatja. Nem latolgatták az esélyeket Nándorfehérvár, Szigetvár, Drégely, Eger és Budapest védői sem, mert tudták, hogy a katonai eskü egy életre szól.
A két vesztes világháború is bőveledett győztes ütközetekben és heroikus helytállásokban. Elég ha csak a Szent László Hadosztály honvédeire, vagy a Vértesben harcoló huszárokra gondolunk. Aki teljesítette hazájával szembeni kötelességét, az tiszteletet érdemel.
Hogy a magyar nemzet még létezik, az a katonahősök érdeme.
Dicsőség a magyar hősöknek!
Csarnai Márk