1848 legnagyobb eredménye a honvédség megszervezése volt. A magyar történelemben először jött létre egy a kor színvonalán álló, ütképes állandó hadsereg, amelynek életre hívása az adott körülmények között elengedhetetlen volt. 1848 késő tavaszától ugyanis már gyülekeztek a viharfelhők az ország felett.

Az uralkodó által kinevezett Batthyány-kormány ugyan kérte a magyar kiegészítésű császári alakulatok hazavezénylését, ám a bécsi udvar vonakodott. A délvidéki szerb atrocitások és Jelačić horvát bán fenyegető magatartása azonban elemi érdekké tették a magyar honvédelem megszervezését és az önvédelmi harc vállalását.

Az újonnan felállított honvédsereg már az első ütközetében, 1848. szeptember 29-én Pákozdnál legyőzte az országra támadó Jelačić seregét, s 1849-re felnőtt a feladatához.

1849 tavaszán – Görgei Artúrnak köszönhetően – a magyar történelem legdicsőségesebb fejezete íródott. A tavaszi hadjárat során az alig egy esztendős honvédsereg több csatában is győzedelmeskedett az évszázados tradíciókkal rendelkező császári hadsereg felett.

A honvédzászlókon ott volt Magyarország védőszentje, Szűz Mária a kis Jézussal. E jelkép alatt vonultak harcba a magyar honvédek, s arattak fényes győzelmet Hatvannál, Tápióbicskénél, Isaszegnél, Nagysallónál és Komáromnál. S ez a zászló lengett 1849. május 21-én a budai vár falán. A honvédsereg önerőből vívta vissza az ország nagy részét, s ezzel együtt Pest-Budát, mely a tavaszi hadjárat csúcspontja és a szabadságharc legdicsőségesebb pillanata volt. A győzelem ugyanakkor a küzdelem végóráit is jelentette, hiszen Ferenc József I. Miklós cártól orosz beavatkozást kért. A tavaszi hadjárat katonai győzelmei ennek ellenére joggal kerültek a magyar hadtörténet legszebb lapjaira. A cártól kért segítség egyet jelentett azzal, hogy Ausztria elismerte, hogy egyedül képtelen úrrá lenni a magyarság küzdelmén.

Jakobey Károly: Buda bevétele 1849-ben

„1849. augusztus 13-ával a szabadságharc menthetetlenül elbukott.” Olvasható – tévesen – különböző oldalakon. A magyarság küzdelme azonban nem elbukott, hanem a túlerő vérbe fojtotta. 

1848/1849 a világosi fegyverletétel ellenére is bővelkedik heroikus tettekkel. Az egyik ilyen – méltatlanul mellőzőtt – ütközet a székelyföldi Nyerges-tetőn zajlott le. 1849. augusztus 1-jén kétszáz székely honvéd – mint Leónidasz és harcosai a Thermopülai-szorosnál – hősiesen verte vissza az osztrák-orosz túlerőt. A bekerítés veszélye miatt azonban Tuzson János őrnagy végül kénytelen volt visszavonni a csapatait. A Nyerges-tető méltán kapta az utókortól a „Székely Thermopülai” elnevezést, amely a haza védelmében, a halált megvető bátorság példájaként vonult be a magyar történelembe.

„A székely Thermopülai” - A nyergestetői ütközet emlékműve.

A császári-cári túlerő eldöntötte a küzdelem kimenetelét, ám a honvédek, különösen a Sepsiszentgyörgy melletti Eprestetőn és a Nyerges-tetőn harcoló székelyek honvédek tudták, hogy a katonai eskü egy életre szól. Tudták, hogy alapvető kötelességük a haza védelme, és hogy minden megnyert csata időt ad. Akárhogy is próbálja veszett ügynek láttatni történelmünk küzdelmeit a modern kor embere, aki igaz ügyért harcol, az nem az esélyeket latolgatja. A magyar nemzet a katonahősök áldozatvállalásainak köszönheti azt, hogy „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” is még létezik. Hősök nélkül sem jövője, sem pedig tartása nem lenne a nemzetnek. 

Amíg egykor a kommunista emlékezetpolitika a magyarság heroikus honvédelme helyett a saját előképét akarta láttatni 18148/1849-ben, addig napjaink fősodratú történetírása megpróbálja a hősiesen helytálló honvédeket megfosztani a dicsőségtől. Pedig hőskultuszuk ápolása a magyarság megmaradását segíti elő, hogy a Kárpát-medence továbbra is magyar maradjon. Ahol él a magyar identitás, ott lesz magyar élettér is. Ez pedig csak rajtunk múlik.

Dicsőség a hősöknek!
Éljen a magyar szabadság! Éljen a Haza!

Csarnai Márk