Napjainkban, amikor a materialista világszemlélet száműzi azokat a hősöket, akiknek nevét egykor Kárpát-medence-szerte ismerték, elengedhetetlen, hogy heroikus áldozatuk megismertetésén keresztül ápoljuk az emléküket és felébresszünk a mai nemzedékben egy olyan szellemet, amely elődeinket is emberfeletti tettekre sarkallta és amely kellő időben, „mikor megmérettetik majd hit és erény”, meg is tud mutatkozni.

Az elkényelmesedett és szellemileg kiüresedett világunkban különösen nagy szükség van hősökre, mert példájuk irányt mutat egy olyan korban, amikor a kiveszőben van a társadalomból a kötelességtudat és a felelősségérzet. Az 1944/1945-ös honvédő harcok arról tanúskodnak, hogy volt egyszer egy öntudatos nemzedék, amelynél a Kárpát-haza és a magyarság iránt érzett felelősség a legtisztábban nyilvánult meg. Ők voltak a székely határőrök. 

Erdély keleti végein, nem messze az ezeréves határtól 1.500 méteres magasságban emelkedik a Kereszthegy, amely több mint turistalátványosság. Hősi emlékmű, a székelyek – eddigi – utolsó nagy erőpróbájának színhelye, ahol apák és fiaik együtt küzdöttek és haltak hősi halált 1944-ben.

A székelyek történelmi hivatása mindig is a Magyar Királyság keleti határainak védelme volt. Erről Szádeczky-Kardoss Lajos adott összegzést A székely nemzet története és alkotmánya című művében:

A székely nemzetet a harc teremtette, éltette és emelte történelmi magas színvonalra. Főhivatása, mióta a történelem színpadán megjelent, a honvédelem volt. Ebben állott fő dicsősége és büszkesége. A vitézség és harciasság elválaszthatatlan volt e kemény, szívós, bátor, elszánt, hősies népnek. Királyok törvényhozók, történetírók és főként a tettek fennen magasztalták ezen erényüket.

Erdély keleti szélén 1763-ban osztrák közigazgatás alatt álló katonai határőrvidék jött létre. Ennek szervezete tette végül lehetővé, hogy a székelység 1848/1849-ben olyan erőkkel vehette fel a harcot, kik – ősi szabadságjogaikat megsértvén – erőszakkal kényszerítették őket a határőrségbe. A második világháború során azonban elengedhetetlennek tűnt a székely határőrség újbóli felállítása, ám ezúttal magyar alapon.

Az elgondolás nem volt indokolatlan. A második bécsi döntés után Románia ugyanis nem mondott le a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyről.

Az 1942-es esztendő nagyobb arányú háborús részvételt követelt, ám Magyarország nem akarta a határait védelem nélkül hagyni, mert a románok csak az alkalomra vártak, hogy újra birtokba vehessék az 1940-ben visszakerült területet. A magyar hadvezetés tisztában volt vele, hogy a vértelen igazságtétel után fegyverrel kell majd megvédeni az ezeréves határt.

A tisztikar emlékezetében tisztán élt 1918 példája, amikor Románia – felrúgva a bukaresti különbékét – az utolsó pillanatban visszalépett a háborúba és megkezdte Erdély megszállását. Ezt annál könnyebben tehette, mivel az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi-kormány meg sem kísérelte megvédeni a határokat. 

Erdély újbóli megszállásának kiküszöbölésére 1942-ben megkezdődött a Székely Határőrség megszervezése, vitéz altorjai Kozma István vezérkari ezredes parancsnoksága alatt. A határőrség vezetésére hozták létre Marosvásárhely székhellyel a Székely Határvédelmi Erők Parancsnokságát. Az egység gyakorlatilag a honvédség X. önálló hadtesteként működött. 

A székelyek azonban nem ekkor öltöttek magukra először mundért. Elődeik ezer esztendőn át védelmezték a Kárpátok hágóit. Nem viselt a magyarság olyan háborút a történelem során, ahol a székelyek ne bizonyították volna vérükkel, hogy a Kárpát-haza legvitézebb harcosai. 1918-ban, amikor a pacifizmus hiú ábrándjait kergető Károlyi-kormány tétlenül szemlélte a történelmi Magyarország széthullását, belőlük szerveződött meg a Székely Hadosztály, az egyetlen fegyveres erő, amely felvette a harcot az Erdélybe betörő románokkal szemben.

Románia 1944. augusztus 23-án – újból – elárulta a szövetségeseit, így már csak napok kérdése volt, mikor érkeznek meg a szovjet és a román csapatok a Magyar Királyság keleti és délkeleti határaihoz. A román átállást követő napon a Kárpátok szorosainak védelmére mozgosították a Székely Határőrséget. A front 1944. augusztus 26-án érte el az országot, amikor az Úz- és Csobányos-völgyében, majd másnap az Ojtozi-szorosban jelentek meg a szovjet csapatok. 

Az 1989 előtti történetírás a magyarországi harcok kezdeteként 1944. szeptember 23-át jelölte meg, amikor a szovjet csapatok elérték Battonyát, Magyarország trianoni határát. A magyar határt azonban Úz-völgyénél érte el az ellenség. A megszálló szovjetek által hatalomra segített kommunista kollaboránsok és soviniszta román elvtársaik ezzel a hazugsággal akarták még az emlékét is eltörölni annak, hogy Erdély valaha Magyarországé volt, és hogy ezért a földért magyar hősök vére folyt.

Az Úz-völgyét a 11. székely határőr zászlóalj, az Ojtozi-szoros térségét pedig a 10. székely határőr zászlóalj védte. 

Csobányos védelmét a Don-kanyart is megjárt Szabolcs András százados látta el a négy századból álló erdővidéki 13-as székely határőrökkel. Szabolcs százados állásait addig tartotta, ameddig meg nem érkeztek a 32-es határvadászok. A visszavonulás során csapatait nem hagyta szétszéledni, hanem rendezetten vonultak vissza Menaság felé, és egészen az idecspataki harcokig kitartott honvédei mellett.

A Gyimesi-szorosban vitéz Sebő Ödön főhadnagy, a 32. hegyi határvadász zászlóalj tisztje harcolt a túlerővel szemben. Itt három héten át állóháború alakult ki, mert a határvadászok sikeresen tartották állásaikat. A szovjet parancsnokság azt feltételezte, hogy nagy erők védekeznek Gyimesbükk környékén, ezért a Vörös Hadsereg megpróbálta bekeríteni a határvadászokat. Ezt észlelve Sebő Ödön 1944. szeptember 16-án megkezdte csapatainak a kivonását. A sikeres kitörés után jutottak el a Felcsíki-medencében, Csíkszentdomokosra.

Vitéz Sebő Ödön emlékműve a Gyimesi-szorosban

Az Ojtozi-szorosban dúló harcokra Kovács Ferenc hadnagy, a 24/1. erődszázad parancsnokhelyettese bő félévszázaddal később így emlékezett vissza:

Az erődszázad azért szenvedett olyan nagy veszteséget, mert nem voltak felkészítve támadó harctevékenységre. Ennek ellenére nagyon jól harcoltak. A harci szellem, amit sikerült beléjük oltani, ott is meghozta a gyümölcsét.

A román átállás miatt az ellenséges csapatok délről megkerülték az Árpád-vonal erődrendszert, ezért a bekerítés veszélye miatt a német Dél Hadseregcsoport parancsnoksága 1944. szeptember 7-én elrendelte Székelyföld katonai kiürítését. Levéltári források, szemtanúk visszaemlékezései és helyszíni tanulmányok bizonyítják, hogy a védelmi rendszert csak megkerülni lehetett, de áttörni nem.

A harcokkal teli visszavonulásra így emlékezett vissza Szőts Dániel, a 11. székely határőr-zászlóalj tizedese:

Az Úzvölgye térségében több napig tartottak a harcok. Aklóstól Csíkszentmártonig, Csíkmenaság-Pottyond előtt szeptember 11-ig harcoltak a 11., 12. és 18. székely határőr zászlóaljak, a 26., 24. és 68. határvadász zászlóaljak, a 32. erődszázad, a X. székely utász és híradós zászlóaljak emberei, akik közül sokan kötelességüket teljesítve adták életüket a hazáért. Ezek az emberek székely határőr módjára, akár az őseink, tovább harcoltak a túlerővel szemben, a román fegyverletétel után is védve az ezeréves volt keleti határt. (...) Kegyetlen vihar tombolt a Hargitán. Még a Turulmadarat is elűzte onnan. Kitört az égiháború is! Zúgott a fenyves. Jobbról a mádéfalvi állomás égett. A Tolvajos-tetőn bőrig áztunk. Lassan haladt a több ezer katonából, menekülő civilekből, szekerekből, teherautókból álló menetoszlop. A földsötét éjszakát csattanós dörgésekkel kísért, és erős villámlások világították be. Reggelre Székelyudvarhelyre érkeztünk. (...) Lábaink alig bírták az egész éjszaka, esőben, pihenés nélküli 60 kilóméteres gyaloglást. De bírni kellett.

Miután Székelyföld megtartása lehetetlenné vált, a székelyek a harc folytatása helyett hazatértek, hogy otthonaikat és családjaikat megvédjék a románoktól, akiket könyörtelen bosszú vezérelt. Ennek legvéresebb fejezete a szárazajtai vérengzés (1944. szeptember 26.) volt, amelyről a román történetírás máig cinikusan hallgat.

A székelyeket rendkívül erős lelki kapocs fűzte szülőföldjükhöz, hazatérésük ezzel indokolható. Erre Köllő Ferenc, a gyergyótölgyesi 21. székely határvadász-zászlóalj katonája az alábbiak szerint emlékezett vissza:

A tisztek felszólították a legénységet, hogy próbáljanak harcolva kitörni a gyűrűből, de a katonák, zömükben székelyföldiek, gyergyóiak, csíkiak kijelentették, hogy ők tovább menni nem akarnak, mert ez a szülőföldjük, amelyet, amíg ott a védelmi harcok folytak, derekasan védtek, de az már elveszett és inkább hazamennek megvédeni családjukat.

Mikor a székely határvadászok megkapták a kolozsvári IX. hadtesttől a kiürítési parancsot, egy másik rendelkezés is elhangzott. Nevezetesen, hogy a székelyek, akik akarnak lemaradhatnak történelmi hivatásuk végrehajtása végett. A parancsot minden századparancsnoknak felolvasták. A tisztek pedig megértették, hogy a Kárpátok őreinek most már két ellenségtől kell megvédeniük családjaikat: a szovjettől és a bosszúszomjas romántól. Ha nem így tettek volna, ma aligha lennének székelyek.

A székely alakulatok felmorzsolódásának lassítása érdekében a német hadvezetés felfüggesztette Székelyföld további kiürítését és rövid időre megszilárdította a német-magyar védelmet a Maros mentén létesített védelmi vonalon. A 9. székely határvadász-dandár alárendeltségében lévő határőr-zászlóaljak megmaradt állományát a határvadász seregtest többi alakulatának feltöltésére használták fel Szászrégen térségében. Ezzel 1944 októberében a Székely Határőrség megszűnt.

A hősökről évtizedeken keresztül tilos volt beszélni. A soviniszta román és a szovjet megszállókat kiszolgáló kommunista hatalom egyaránt hallgatásra ítélte a történelmi határok 1944-es védelmét. A kényszerű hallgatás csak a közelmúltban tört meg. A hősök emlékének megőrzése lelki, kulturális és területi önazonosságunk megőrzését jelenti, amely a magyar megmaradás egyedüli útja.

Románia csak hátulról támadva tudott háborút nyerni. Hiába állt 1945-ben a győztes oldalon, vesztes fél volt. Elvesztette Besszarábiát, Észak-Bukovinát, az 1941-ben elfoglalt Transznisztriát és az 1940-ben aláírt krajovai megállapodást sem bírálták felül, így Dél-Dobrudzsa is Bulgáriáé maradt. A Tiszától a Dnyeszterig terjedő Nagy-Románia azóta is csak ábránd, és minden jel szerint az is marad. 

Csarnai Márk

Felhasznált irodalom:

Babucs Zoltán: A Kárpátok őrei. A székely vitézség ezer éve. Kárpátia Studió, Budapest, 2013.

Botlik József: Egy ifjú önfeláldozása Magyarországért - Egán Iván Pál (1927-1944) élete és hősi halála. Patrióták, Budapest, 2022.  

Ivás István: Az utolsó székely határőrök. Katonaságom története 1943-1944. Timp Kiadó, Budapest, 2004.

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj. Gyimesi-szoros 1944. Magyar Könyvklub, Budapest 1999.

Sylvester Lajos: Úz-völgyi hegyomlás. Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1996.

Szabó József: Az Árpád-vonal - Magyar Királyi Honvédség védelmi rendszere a Keleti-Kárpátokban 1940-1944. Timp Kiadó, Budapest, 2002.

Szőts Dániel, dr.: Sohasem felejtem el. Albert Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1999.