1944. november 13-án, két héttel Kárpátalja szovjet megszállása után a 4. Ukrán Front 0036. számú parancsával kihirdette a munkaképes férfiak összegyűjtését és deportálását. A rendelet értelmében a magyarlakta településeken háromnapos munkára, úgynevezett málenkij robotra kellett gyülekezniük a 18–50 év közötti férfiaknak. Azonban többről volt szó: embertelen körülmények között való sínylődés a szolyvai gyűjtőtáborban, majd az emberek gyalogmenetben, esetenként fűtetlen marhavagonokban történő elindítása a Szovjetunió lágerei felé.

A dokumentumot a legfelsőbb szovjet katonai hadvezetés hagyta jóvá, amely a kollektív bűnösség és büntetés alkalmazását írta elő. A málenkij robotot ugyanis csak a magyarokkal és a német származásúakkal szemben alkalmazták. Erről több egykori dokumentum is tanúskodik. Fagyejev szovjet vezérőrnagy 1944. november 21-én Mehlisz vezérezredes részére kimutatást készített, amelyben részletesen számolt be arról, hogy Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagybereg, Huszt, Tiszaújlak, Nagyszőlős, Bátyú, Kövesliget, Perecseny, Poroskó, Gyertyánliget, Szolyva, Szerednye, Nagyberezna és Kisberezna településeken élő szlávok miként kerültek elkülönítésre. Decemberben már Lavrentyij Berija, a Szovjetunió belügyi népbiztosa kapta kézhez azt a kimutatást, amelyben Petrov hadseregtábornok és Fagyejev arról tettek jelentést, hogy a begyűjtési akció nem érintette a szláv lakosságot. 

A szovjetek 1944-ben több mint 30 ezer személyt gyűjtöttek össze Kárpátalján, akiknek több mint negyede soha nem tért haza. Csak a szolyvai gyűjtőtáborban naponta 100-120-an haltak meg.

1944. december 16-án Sztálin aláírta a hírhedt 7161. számú határozatot, melyet a szigorúan titkos 0060. számú parancs követett. A határozat többek között az alábbiakat rendelte el: „A Szovjetunióba történő munkára irányítás céljából mozgósítani és internálni kell Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia a Vörös Hadsereg által felszabadított területén tartózkodó valamennyi munkaképes németet – a 17 és 45 év közötti férfiakat és a 18 és 30 év közötti nőket.”

Részben az elhurcolást elrendelő parancs értelmében gyűjtött össze Malinovszkij marsall mintegy 100 ezer civilt Budapest elfoglalása után. A polgári lakosság összegyűjtésének másik oka volt, hogy Malinovszkij a védők magas létszámával magyarázta Sztálinnak a főváros ostromának elhúzódását. Ennek igazolására pedig a budapesti és a főváros környéki lakosokat vitték el hadifoglyokként.

A parancs végrehajtásakor nem csak a német származású férfiakat és nőket gyűjtötték össze, hanem az annak mondott magyarokat is.

Mikor Budapestet a szovjetek ellenséges városként elfoglalták (az 1945. június 9-én alapított szovjet katonai kitüntetésen „Budapest Bevételéért” felirat szerepelt, míg a varsói harcok után „Varsó Felszabadításáért” feliratú emlékérmét osztottak ki) és Malinovszkij marsall három nap szabad rablást engedélyezett csapatainak, a hadizsákmánynak tartott nők elleni erőszak mellett megkezdődött a civilek tömeges elhurcolása.

A budapesti és a Budapest környéki civilek összegyűjtése mögött részben a fentebb már megnevezett 0060. számú parancs állt, részben pedig az, hogy Malinovszkij marsall a védők magas létszámával indokolta Sztálinnak a főváros elfoglalásának elhúzódását. Ennek igazolására összegyűjtötték a civileket, akiket mint hadifoglyokat vittek el a Szovjetunió GUPVI táboraiba. A valóságban azonban a Budapestet védő magyar és német katonák létszáma (70-80 ezer fő) közel sem érte el azt a létszámot, amelyről Malinovszkij jelentést tett. Ezek az eljárások nem hagynak kétséget afelől, hogy a Vörös Hadsereg nem felszabadította Magyarországot.

GULAG táborok a Szovjetunióban. / forrás: Wikipedia

A szovjet csapatok Magyarországra érkezésétől kezdve 800 ezer magyart hurcoltak el a Szovjetunióba. A szovjet vezetés részéről a kollektív büntetés megvalósításának gondolata azonban már 1943-ban megszületett, amelybe hallgatólagosan a nyugati hatalmak is beleegyeztek.

„A magyarokat meg kell büntetni” – jelentette ki Sztálin 1943-ban, Robert Anthony Eden brit külügyminiszternek. Ugyanezt a gondolatot vallotta Vjacseszláv Molotov, a Szovjetunió külügyi népbiztosa is, amikor Archibald Clark Kerrnek, a moszkvai brit nagykövetnek a következőket írta: „ [...] a felelősséget nem csak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is.”

A Nyugat felelősségét az is terheli, hogy odadobták Kelet-Európát a Szovjetuniónak, amely a háború után szatellit államot kreált Magyarországból. Az angolszász hatalmak mindezek mellett a Szovjetunió szövetségeseiként intéztek hazánk, gyakran civil célpontok ellen légitámadásokat. Ennek előzménye az 1943-ban Casablancán megtartott brit-amerikai csúcstalálkozóig nyúlik vissza, ahol felvázolták a Németország és Magyarország elleni bombázó offenzíva tervét. Ugyanezek a hatalmak voltak azok, amelyek a potsdami konferencián a Szovjetunióval karöltve alkalmazták a kollektív bűnösség elvét, amikor kimondták a kelet- és közép-európai németek kitelepítését.

A győztes fél részéről elkövetett bűnök miatt máig nem történt bocsánatkérés. Sőt, a felvidéki magyarok jogfosztását elrendelő Beneš-dekrétumok még mindig érvényben vannak, amelyek az Európai Bizottság szerint nem sértik az uniós jogot.

Csarnai Márk

Források:

Bognár Zalán: Civilek tömeges elhurcolása a GUPVI lágerekbe a korabeli Magyarországról. In: A kelet-felvidéki magyarság holokausztja. Lórántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás, 2017.

Csarnai Márk: Református lelkészek kárpátaljai tragédiája. In: Kovács Emőke (szerk.): Kényszerű rabság, kettétört sorsok, jelöletlen sírok – A GULAG-kutatás fehér foltjai. Budapest, Gulagokon Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány, 2021.

Mihályi Balázs: Honvédek és hungaristák a Budapest erődben 1944-1945. Budapest, Budapest ostroma 1944-1945 kutatócsoport, 2018.