A nehéz idők erős embereket formálnak. Nem volt ez másként 1919-ben, amikor a Tanácsköztársaság terrorisztikus és nemzetietlen politikája ellen egy maroknyi hős a saját életét is kész volt feláldozni. Ők voltak a ludovikás növendékek, akik 1919. június 24-én bátorsággal és nemzeti elkötelezettséggel vállalták a fegyveres küzdelmet a hazáért. 

A felkelés vezetője, Lemberkovics Jenő százados igazi katonajellem és igazi hazafi volt. Egyetlen egy érzés uralta, s ez számára becsületbeli ügy volt: megszabadítani hazáját a kommunista ragálytól.  

A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akdémia nemzeti tradíciója miatt nem tudott azonosulni a Szovjet-Oroszországból importált idegen rezsimmel, amely sárba tiporta a Szent Koronát, a nemzet színeit vörös rongyokra cserélte, s a valódi honvédelem helyett a kommunizmus exportjára törekedett. A Vörös Újság 1919. június 8-ai száma ekként fogalmazott az északi hadjáratról:

Nem nemzeti háború ... Nem azért szabadítja fel a Felvidéket, mert az az ezeréves Magyarország egyik része volt, hanem azért, mert a nemzetközi forradalom stratégiája így követeli. 

A ludovikások 1919 nyarán elszánták magukat, hogy lerázzák hazájukról a vörös mételyt. Bajor Ferenc százados ekkor így szólt:

Fiatal bajtársaim! Végre elérkezett az óra, amikor a hazátlan bitangok kezéből kicsavarhatjuk a tőlünk orozva elvett fegyvert, letéphetjük a gyűlölt vörös rongyot, hogy helyébe kitűzhessük szent háromszínű lobogónkat.

Szavait tettek követték. A tisztek és a kadétok irányításuk alá vették a Ludovika épületét, lefegyverezték a József-telefonközpont őrségét, majd ágyúlövések adták hírül a felkelés kezdetét. Nem sokkal ezután a Dunaflottilla három őrnaszádja demonstratívan a Magyar Királyság címerével díszített nemzeti zászlóra cserélték a vörös lobogót, s Óbudáról a Belgrád rakparthoz hajóztak. A budapesti lakosság örömmel és lelkesen üdvözölte a hadihajókat és a nemzeti színű lobogót. Itt tűz alá vették a Hungária Nagyszállót, amely ekkor Szovjetház néven a népbiztosok és a Tanácsköztársaság egyéb politikai vezetőinek szállásául szolgált. Másnap a Komárom őrnaszád és a legendás Lajta monitor is csatlakozott a felkeléshez. 

Június 24-én az újpesti Mauthner Bőrgyár munkásai, több postai és vasúti tisztviselő is fellázadt a tanácskommün ellen. Szentendréről a budapesti ellenforradalom hírére elmenekültek a kommunisták, ahová csak másnap tértek vissza fegyveres kísérettel, s bestiális módon meggyilkolták Kucsera Ferenc római katolikus káplánt.

Mivel a budai stratégiai pontokat nem sikerült elfoglalni, a Gellért-hegyről a vörösök tüzet nyitottak a magukra maradt folyamnaszádokra, amelyek déli irányba kénytelenek voltak elhagyni várost. Paks magasságában azonban az ellenséghez átállt Munka gőzös június 26-án tüzet nyitott az őrnaszádokra. Ekkor halt hősi halált Máhr Jenő és Csicsery László sorhajóhadnagy.  

A felkelők bíztak abban, hogy – a katonának tökéletesen alkalmatlan – Haubrich József, Budapest katonai főparancsnoka a nemzeti felkelés mellé áll, mivel az egykori ludovikás Stromfeld Aurél nemet mondott a direkt részvételre, ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy nem fog ellenállást kifejteni. Haubrich azonban titokban és becstelen módon tájékoztatta Korvin Ottót, a Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályának vezetőjét, s végül egységeivel a ludovikások ellen vonult.

Az első pesti srácok – az utókor által méltatlanul elfeledett – antikommunista szabadságharca ugyan elbukott, de mégis szolgál tanulsággal: A kommunizmus elleni küzdelem akkor is erkölcsös, ha vérbe fojtják.

Egyáltalán nem hazárdjátékot játszottak. Az ellenforradalom gondosan előkészített volt, amit csak Haubrich árulása hiúsított meg. 

A kommunista történetírás évtizedeken keresztül, bár érintőlegesen foglalkozott a témával, igyekezett negatív színben feltüntetni, majd elfeledtetni az 1919-es nemzeti ellenforradalmat. Lemberkovics Jenőről – hogy gyalázatos meggyilkolását titokban tarthassák – azt hazudták, hogy harc közben esett el. A Tanácsköztársaság elleni legnagyobb felkelés jogosságát és igazságos mivoltát azonban minden valótlanság ellenére igazolta a történelem. A Ludovika ellenforradalmi felkelését a Tanácsköztársaság rémuralma miatt nem lehet kétségbe vonni.

„A Ludovika név hirdesse a nemzethez való vonzalmunknak emlékezetét.” - Szobortcsoport a budapesti Orczy-kertben.

Erkölcsi erővel és önfeláldozással szálltak szembe az országrontó kommünnel. Nem győztek, de harcoltak és gátolták az elnyomást, mely előrevetítette az első magyarországi kommunista kísérlet bukását. Szokás azt mondani, hogy a Tanácsköztársaságot a román csapatok buktatták meg. Ez részben igaz, ám nagyobb részben a ludovikás tisztek és tisztjelöltek, a dunapataji népfölkelők, a dunántúli vasutasok és a budapesti munkások ellenállása. 

A kommün vezetőit, a vörösterror ideológusait és irányítóit végül utolérte a végzetük. Kun Bélával és Haubrich Józseffel a sztálini tisztogatások végeztek. Korvin Ottót és Cserny Józsefet halálra ítélték, Szamuely Tibor pedig menekülés közben lett öngyilkos.

1919-ben a Ludovika Akadémia növendékei hűek voltak az intézmény szellemiségéhez: „A hazáért mindhalálig!” Tudták, hogy mi a kötelességük, s azt meg is cselekedték akár életük árán is. 

Csarnai Márk

Források:

B. Müller Tamás: Vörösterror az Országházban - 1919. Országház Könyvkiadó, Budapest, 2018.

Erdélyi Gyula: Lemberkovics Jenő. Halálának ötödik évfordulójára. Magyar Katonai Közlöny. 1924.

Dr. Szabó László: A bolsevizmus Magyarországon. A proletárdiktatúra okirataiból. Atheneum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1919.

Dr. Somogyi Zoltán: A június 24-iki ellenforradalom és a ludovikások. Patria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1920.