„Sztálingrád volt a német fasiszta hadsereg alkonya. A sztálingrádi csata után, mint ismeretes, a németek nem tudtak többé magukhoz térni.” - hangzott el Sztálin beszéde a Moszkvai Szovjet és a moszkvai párt- és társadalmi szervezetek 1943. november 6-án tartott közös ülésén. Mi ezzel szemben a valóság?

A német csapatok 1941-ben feltartóztathatatlanul nyomultak be a Szovjetunió területére, miközben az ukrán lakosság felszabadítóként köszöntötte a Wehrmacht katonáit. Decemberben – tehát a Barbarossa hadművelt megindulása után fél évvel – már Moszkvánál álltak. A moszkvai szovjet győzelem elsősorban három oknak volt köszönhető:

1. Beállt a tél. A Jugoszláviában bekövetkezett – és a britek által támogatott – puccs, valamint a görögországi brit katonai jelenlét miatt Hitler kénytelen volt későbbre halasztani a Szovjetunió elleni megelőző támadást.

2. Az USA és Nagy-Britannia támogatta a Szovjetuniót. Churchill – aki 1940 nyarán visszautasította Hitler békeajánlatát, belerángatva ezzel Nagy-Britanniát a háborúba – 1941 nyarán minden támogatást megígért Sztálinnak. Mindezek ismeretében kijelenthető, hogy nem Németországot terhelte a felelősség a háború kiterjesztéséért.   

3. Az USA által kiprovokált Pearl Harbor elleni japán támadással a szovjet vezetés megszabadult a kétfrontos háború veszélyétől, így könnyebben tudott a németek elleni harcra összpontosítani. 

A Vörös Hadsereg azonban csak 1944 nyarára – és jelentős emberveszteségek árán – tudta visszafoglalni a korábban elvesztett területeket akkor, amikor Németország már többfrontos harcot volt kénytelen vívni. Ezt megelőzően – 1944 tavaszán – a magyar királyi 1. honvéd hadsereg a galíciai hadszíntéren indított támadó hadműveletével sikerrel szorította vissza a szovjet csapatokat a Kárpátok előterében.    

1944 augusztusától 1945 áprilisáig a magyarországi hadszíntér komoly kihívások elé állította a szovjeteket.

A 4. Ukrán Front 1944-ben háromszor is megkísérelte áttörni az Árpád-vonalat. Sikertelenül. A szovjetek csak a román átállás után jártak sikerrel, mert szabad utat kapva már meg tudták kerülni délről a Kárpátokat, és vele együtt a védelmi rendszert.

1944 szeptemberében a Magyar Királyi Honvédség megindította a dél-erdélyi hadjáratát és a tordai ütközetben három héten keresztül feltartóztatta a szovjet-román előrenyomulást, biztosítva ezzel a Székelyföldre szorult magyar és német erők visszavonulását.

A német taktikai győzelemmel végződő alföldi páncéloscsatával sikerült meghiúsítani Magyarország gyors lerohanását, és lehetővé vált, hogy a Tisza mögött új védelmi vonal épüljön ki. A németek ezzel együtt meghiúsították a szovjetek azon tervét, hogy bekerítsék az Észak-Erdélyben és a Keleti-Kárpátokban védekező német-magyar csapatokat. A bolsevikok 632 páncélost és 84 ezer katonát veszítettek. A páncélos csata jelentőségét a magyarországi kommunista hatalom és a marxista történetírás meghamisította, illetve elhallgatta. 

Hans Ulrich Rudel, a háború legeredményesebb német pilótája, aki 1945 január végéig a magyar haza védelmében harcolt. Az egyedüli német tiszt, akit kitüntettek a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremmel. / Forrás: Wikipedia  

A Vörös Hadsereg nem tudta menetből elfoglalni Budapestet. A főváros körüli harcokban 1944. október 29. és november 27. között összesen 642 szovjet harckocsi és önjáró löveg semmisült meg. Ez megközelítőleg megegyezett azzal a veszteséggel, amit az alföldi páncéloscsatában szenvedtek el. A 2. Ukrán Front Magyarországon alig két hónap alatt több mint ezer harckocsit és önjáró löveget veszített. A pesti hídfő védelmére kiépített Attila-vonal külső védőövén (Attila-I) 1944. november elején elakadtak a szovjet csapatok. A magyar 10. gyalog- és 1. huszárhadosztály részei, Billnitzer Ernő vezérőrnagy rohamtüzér- és Kozma József ezredes légvédelmi tüzércsoportja, a A 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály és a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály részei, magyar és német riadó-, karhatalmi- és őrzászlóaljak a 3. hadsereg hátráló részeivel megállították és felmorzsolták a támadókat. A menetből történő elfoglalás kudarcával fogalmazódott meg Budapest bekerítése. A masszív védelem miatt a budapesti harcok 51 nappal késleltették Malinovszkij marsall nyugati irányba történő előretörését.

A Szent László Hadosztály 1944 decemberében ádáz küzdelmek és önfeláldozó hősiesség árán tartóztatta fel a szovjeteket a letkési hídfőnél, amíg a térségben tartózkodó a német LVII. páncéloshadtest nem kelt az Ipolyon.

December 5-én a német páncélosok Heréd közelében feltartóztatták a szovjet harckocsikat, mellyel Budapest védői időt nyertek.

A Vörös Hadsereg 1945-ben sem tudott magabiztosan úrrá lenni a magyar harctér felett. A német csapatok a háború utolsó három hónapjában is képesek voltak – a „Konrad”, a „Südwind” („Déli szél”) és a „Frühlingserwachen” („Tavaszi ébredés”) hadműveletekkel együtt – három nagyobb támadást is indítani.

A szovjetek 1945. január 6-án támadást indítottak a Garam alsó folyásától, hogy a körbezárt Budapest felmentésére indult IV. SS-páncéloshadtest hátába kerüljenek, ám ezt nem tudták megvalósítani. A Konrad hadműveletekben a 2. és 3. Ukrán Front egységei olyan súlyos veszteségeket (62 ezer katona és 1.072 harckocsi) szenvedtek, hogy átmenetileg képtelenné váltak a támadásra. A Déli szél hadművelet során az I. SS-páncéloshadtest felszámolta a szovjetek garami hídfőállását. A Garam vonalát a németek egészen március végéig birtokukban tartották. A garami hídfő felszámolásával sikerült meggátolni a Vörös Hadsereget abban, hogy rövid időn belül Mátyusföldön át, Érsekújvár–Galánta–Pozsony–Bécs irányába újra támadjon. Ezzel 1945 március 6-án lehetővé vált a Tavaszi ébredés hadművelet megindítása a Balaton térségében, amelynek sikeres kezdete meglepte a szovjeteket. 

A 12. „Hitlerjugend” SS-páncéloshadosztály katonái is harcoltak a Garam-menti hadműveletben. / Forrás: Reddit

A Tavaszi ébredés hadművelet idején a Dunántúlon felvonuló német gépesített egység. / Forrás: Bundesarchiv

Bár nem a magyarországi hadszíntéren történt, de a németek 1944-ben decemberében még a nyugati fronton is képesek voltak offenzívát indítani az Ardennekben azzal a céllal, hogy Antwerpennél a tengert elérve elvágják, és teljesen visszaszorítják az angol-amerikai csapatokat. George S. Patton ekkor mondja Dwight D. Eisenhowernek, hogy Amerika ezt a háborút még el is veszítheti.  

A német vezetés bízott abban, hogy egy sikeres offenzíva esetén a szovjet csapatok elleni harcra koncentrálhat. Ugyanebben az évben került bevetésre London ellen a „csodafegyver” is, a V-1 és a V-2. A szászországi Bautzen városában pedig a Wehrmacht katonái 1945 áprilisában(!) verték vissza a közel kétszeres túlerőben lévő lengyel és szovjet támadást. A város a háború végéig német kézen maradt.

1943-ban tehát nem dőlt el a háború. 1941 és 1943 között a Szovjetunió 20,5 millió katonát veszített. Számuk a háború végére már a 23,9 milliót is elérte. Csak a sztálingrádi csatában vesztettek 1,12 millió főt. A veszteségek olyan magasak voltak, hogy azokat a szovjet vezetés nem is hozta nyilvánosságra. Sztálin feltehetően az 1943. november 6-ai – túlzásokkal tarkított – beszédében ezen veszteségeket igyekezett ellensúlyozni.  

A Vörös Hadsereg a háború során híján volt a taktikai ismereteknek. Ennek oka, hogy Sztálin korábban kivégeztette a legrátermettebb tisztjeit. A győzelmét nem a stratégiának, hanem a túlerőnek köszönhette, és annak, hogy a németeket a többfrontos harc során lekötötték az angolszász csapatok.

Csarnai Márk

Felhasznált irodalom:

Botlik József: Egy ifjú önfeláldozása Magyarországért - Egán Iván Pál (1927-1944) élete és hősi halála. Patrióták, Budapest, 2022.

Illésfalvi Péter - Kovács Vilmos - Maruzs Roland: „Vitézségért” A Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremmel kitüntettek a második világháborúban. Második bővített kiadás. Szeged, HK Hermanos Kiadó, 2011. 

Dr. Ravasz István: Magyarország és a Magyar Királyi Honvédség a XX. századi világháborúban 1914-1945. Debrecen. Puedló Kiadó, 2003.

Reynolds, Michael: Acélemberek. Az I. SS-páncéloshadtest harcai az Ardennekben és a keleti fronton 1944-1945-ben. Debrecen, Hajja és Fiai Kiadó, 1999.

Szabó József: Az Árpád-vonal - A Magyar Királyi Honvédség védelmi rendszere a Keleti-Kárpátokban 1940-1944. Budapest, Timp Kiadó, 2002.

Szabó Péter - Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1943-1945. Nagykovácsi, Puedlo Kiadó, 2009.

Számvéber Norbert: Kard a pajzs mögöt - A „Konrad” hadműveletek története, 1945. Második bővített kiadás. Budapest, PeKo Publishing Kft., 2013. 

Számvéber Norbert: Az alföldi páncéloscsata - Harcok a Tiszántúlon, 1944 október. Budapest, PeKo Publishing Kft., 2020.