Az 1956. október 30-ai Tisza Kálmán (Köztársaság) téri történések a szovjet szuronyokkal hatalomra segített Kádár-rendszer legfőbb hivatkozási alapja volt a magyar szabadságharc negatív színben történő feltüntetését illetően. Hogy milyen előzmények vezettek a pártház ostromához, arról 1956-ot követően a kádári vezetés cinikusan hallgatott.
A – Tisza Kálmánról 1946-ban átnevezett – Köztársaság téren álló pártházba beszállásolt ávósok nem elégedtek meg a védelmi feladatokkal. Várkonyi György alhadnagy szakasza már október 24-én kitört az épületből, és három civilt magukkal hurcoltak. Ezt az akciót még Orbán Miklós ezredes, a BM belső karhatalmi egységeinek parancsnoka is elmarasztalta, arra utasítva Várkonyit, hogy a fegyverek használata csakis a védelmi feladatokra korlátozódjanak.
Az ávósok azonban Orbán Miklós utasítása ellenére október 25-én ismét civileket üldöztek a téren, Tompa Károly hadnagy parancsára pedig tüzet nyitottak a pártházból.
A budapesti pártbizottsághoz folyamatosan érkeztek hírek a fővárosi tömeghangulatról, amely enyhén szólva sem a kommunisták iránti szimpátiát tükrözték. Ennek ellenére a pártházban továbbra is kommunista agitációs iratokat és röplapokat nyomtattak, melyeket a városban – provokatív módon! – terjesztettek. A MDP budapesti pártbizottságának székháza még 1956 októberében is a – gyűlölt – keményvonalas sztálinista politika jelképe volt.
Október 28-án a kormány bejelentette az ÁVH feloszlatását, ám az, hogy még ekkor is fegyveres ávósok tartózkodtak a pártházban – akik a feloszlatást követő napon is tüzet nyitottak –, nyugtalanítólag hatott. A pártház körüli civilek elleni akciók pedig csak fokozták a felháborodást. Mindezek mellett nem elhanyagolható tény az sem, hogy az ÁVH a kommunista párt terrorszervezete volt, amelytől az egész ország rettegett. Az ÁVH állománya végezte a koncepciós perek megszervezését. Ők intézték az 1950-ben kezdődő kitelepítéseket, ellátták az internálótáborok őrzését, és szellemiségükről mindent elárult a jelmondatuk: „Ne csak őrizd, gyűlöld is.” Az ÁVH hírhedt volt kegyetlenségéről és különösen durva módszereiről. A kihallgatások során a legembertelenebb fizikai és lelki kényszert alkalmazták a letartóztatottakkal szemben. A lelki kínzások egyik példája a hozzátartozók megkínzásával, megölésével való fenyegetés volt. A Hortobágyra, a Nagykunságba és a Hajdúságba – bírói ítélet nélkül – kitelepítettek otthonaiba nem ritkán ávós családok költöztek. Ez az időszak a „csengőfrász” fogalmaként került be a köztudatba, amikor az ÁVH éjszaka csöngetett be, majd rontott a kiszemelt lakásába. A társadalommal szemben éveken át alkalmazott szisztematikus terror és megfélemlítés kiváltotta az emberekből a közutálatot. Nem volt olyan család Magyarországon, amelyiket ne érintette volna az 50-es években állami szintre emelt és az ÁVH által fenntartott terror.
Október 30-a reggelén egy nemzetőr csoport – a két nappal korábbi feloszlatásra hivatkozva – csupán megadásra szólította fel az ávósokat, mire a karhatalmisták tüzet nyitottak és kézigránátokat hajítottak az épületből. A lövöldözést tehát kétségkívül az ávósok kezdték, és nem a nemzetőrök.
A minden ok nélküli kilövöldözések, amelyek a téren fekvő sebesülteket ellátó vöröskeresztes karszalagot viselőket is célba vették, a nemzetőrök lefegyverzései, az ország több településén – mint pl. Mosonmagyaróvárott, vagy a Kossuth téren – leadott sortüzek, és a fentebb már ismertetett előzmények voltak a kiváltó okai a pártház október 30-ai ostromának, illetve az ávósok ellen fordult népharagnak. Mindezek mellett a foglyok kiszabadítása is komoly szerepet játszott.
Kevés szó esik arról is – pedig ez teljesen más, az egyoldalú szélsőbaloldali narratívával szemben új és árnyaltabb perspektívába helyezi az 1956. október 30-ai történéseket –, hogy a keményvonalas kommunista Münnich Ferenc, aki ekkor belügyminiszter volt, magára hagyta a pártházat. Az ávósok és a kommunista vezetés által kiprovokált ostromot és Mező Imre halálát ürügyként lehetett használni a szovjet beavatkozásra és a szabadságharc vérbefojtására. Az események ugyanis erre engednek következtetni, mivel a szovjet vezetés a pártház ostromát követő napon döntött az invázióról.
Mező Imréből a vérben fogant Kádár-rendszer mártírt kreált, és 1989-ig a Hollós Ervin-Lajtai Vera páros által publikált „Köztársaság tér 1956” című propaganda kiadványban leírtak képezték a kor emlékezetpolitikájának az alapját. Mező Imrét nem szemből, a térről érte a találat – ahogyan ezt évtizedekig állították –, hanem hátulról. Ahogy az is tény, hogy október 24. és 30-a között a pártházban tartózkodó ávósok hergelték az embereket.
Mindezek ismeretében korántsem lehet mindössze azzal a kommunisták által kreált mítosszal elintézni 1956. október 30-át, hogy „megjelent a fegyveres csőcselek és meglincselte a pártház védőit.”
Csarnai Márk
