Agyagfalva a székely nemzeti önrendelkezés és a székely-magyar összetartozás jelképe. 1848. október 16-18-án 60 ezer székely gyűlt össze, hogy hitet tegyen az első felelős magyar kormány-, Magyarország és Erdély egyesülése mellett, illetve megerősítsék hűségüket a királynak. Az agyagfalvi nemzeti gyűlésen valamennyi székely szék és minden társadalmi réteg képviseltette magát. 1848 a székelység történetében is különös jelentőséggel bírt. 

Megemlékezés Agyagfalván, a székely nemzeti gyűlés emlékművénél. / Forrás: Székelyhon.ro

Erdély keleti szélén 1763-ban osztrák közigazgatás alatt álló katonai határőrvidék jött létre. Ennek szervezete tette végül lehetővé, hogy a székelység 1848/1849-ben olyan erőkkel vehette fel a harcot, kik – ősi szabadságjogaikat megsértvén – erőszakkal kényszerítették őket a határőrségbe. A székelység Agyagfalván határozatban mondta ki a határőrvidék intézményének az elvetését. 

Csaba királyfi népe mindig is katonáskodó nép volt. Elődeik ezer esztendőn át védelmezték a Kárpátok hágóit. Nem viselt e nemzet olyan háborút a történelem során, ahol a székelyek ne bizonyították volna vérükkel, hogy a Kárpát-haza legvitézebb harcosai. Így volt ez 1848/1849-ben is, amikor oroszlánrészt vállaltak a magyarság önvédelmi harcában. A székelyek fegyverkezése nem volt indokolatlan. Avram Iancu a magyarok ellen lázította az oláhokat, akik 1848 októbere és a 1849 januárja között feldúlták Erdélyt, közel 9 ezer magyart legyilkolva. 

1848-ban a székely ellenállás jelképe Háromszék volt. Mikor Erdélyben a helyzet rosszra fordult, Sepsiszentgyörgyön a székelyek egy embertként döntöttek úgy, hogy mindenáron megvédik otthonaikat. „Lészen ágyú!” - hangzott el Gábor Áron fogadalma, akinek szavait tettek követték. Híressé vált rézágyúi nem csak erőt adtak az önvédelmi harchoz, de sikeresen meg is fordították a hadi helyzetet. Gábor Áron „Éljen a Haza!” feliratú zászlaja valóságos ereklyévé vált. Kilencvenkét évvel később ez a golyó szaggatta zászló fogadja majd a Kézdivásárhelyt – 22 év román uralom után – felszabadító honvédeket.   

A Háromszék ellen vonuló August von Heydte csapatait a székely haderő a hídvégi ütközetben visszavonulásra kényszerítette. December 5-én Szászhermánynál újabb vereséget mértek a császári csapatokra, és sikeresen szabadították fel a Barcaság magyar falvait. Néhány nappal később Felsőrákosnál lendültek ellentámadásba, ahol újabb fényes győzelmet arattak. A székely haderő 1848 decemberében öt ütközetben verte vissza az ellenséget.

Gábor Áron szobra Kézdivásárhelyen. / Forrás: Wikipedia

A székelyek fegyveres ellenállásának volt köszönhető, hogy Erdély nem veszett el 1848-ban.

Bem József 1848. december 20-án indult hadjárata mindössze három hónap alatt kiszorította Erdély területéről az osztrák csapatokat. Ebben a küzdelemben oroszlánrészt vállaltak a székelyek is, akik 1849 nyarán ugyan nem tudták feltartóztatni az egyesült osztrák-orosz túlerőt, azonban július 19. és augusztus 2. között több emberáldozattal járó küzdelmet is vállaltak szülőföldjükért. Soraik újrarendezésével háromszor is visszafoglalták Háromszéket a cári csapatoktól, s közben többször is bátor helytállásról tettek tanúbizonyságot. Ilyen volt július 2-án a kökösi csata, ahol Gábor Áron, a legendás székely őrnagy hősi halált halt, vagy három nappal később Sepsiszentgyörgy mellett az eprestetői ütközet. Itt történt, hogy Gyertyánffy Ferenc századát meglepték és bekerítették a kozákok. A százados életösztöne felett azonban győzött a katonai kötelességtudat, és a megadás helyett az egyenlőtlen harcot választotta. A székelyek tüzet nyitottak, majd szegezett szuronnyal fogadták az orosz lovasrohamot. A maroknyi század a halál biztos tudatában szállt szembe az ellenséggel. Fadgyas Bálint főhadnagy visszaemlékezésé szerint egy tiszt így kiáltotta el magát a csata közben: „Ha meg kell halnunk, haljunk meg dicsően!” A harc a székely század és bátor parancsnokának hősi halálával végződött.

A Székelyföld védelmében vívott utolsó ütközet 1849. augusztus 1-jén, a Nyergestetőn zajlott le. Tuzson János őrnagy székely honvédei hősiesen helytálltak a császári-cári túlerővel szemben, feltartóztatva ezzel az ellenséget. Nem messze az ezer éves határtól, a Csíki-havasok és a Torjai-hegység között alusszák örök álmukat a névtelen székely hősök. Azok, akik az életüket adták a Hazáért és a becsületért. Az ütközet helyszíne méltán kapta a „székely Thermopülai” elnevezést. A nyergestetői helytállás a halált megvető bátorság példájaként vonult be a székely-magyar történelembe.

Székely-magyar hősök emlékműve a Nyergestetőn / Forrás: nyergesteto.hu

A székely hősök emlékének ápolása a Kárpátok lábainál élő nemzetrészünk megmaradását segíti elő, hogy Székelyföld továbbra is magyar maradjon. Ahol él a magyar identitás, ott lesz magyar élettér is. Rajtunk múlik, hogy napjaink elkényenelmesedett és szellemileg kiüresedett világában erőt tudunk-e meríteni eleink heroikus áldozatvállalásaiból, és méltók tudunk-e lenni az ő emlékükhöz.
       

Csarnai Márk

Felhasznált irodalom:

Babucs Zoltán: A Kárpátok őrei. A székely vitézség ezer éve. Kárpátia Studió, Budapest, 2013.

Csikány Tamás (szerk.): „...Siessünk kedves magyar hazánkot ellenségeinktől megoltalmazni.” Székely határőrök a magyarországi hadszíntéren 1848-ban. Timp, Budapest, 2008.

Egyed Ákos: Háromszék 1848-1849 - Forradalom és szabadságharc. Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2008.

Ferencz Imre (szerk.): Az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés 150. évforulója 1848-1998. Agyagfalva 1848 Alapítvány, Agyagfalva, 1998.