A trianoni országcsonkítás után a magyar társadalom ugyan bízott a hőn áhított magyar feltámadásban, ám abban kevesen hittek, hogy ez 18 évvel később vértelenül és nemzetközi jóváhagyással valósul meg.

1938-ra széthullott a versailles-i békediktátum. A szudétanémetség kérdését rendező müncheni egyezmény függeléke kimondta, hogy Csehszlovákiának Magyarországgal és Lengyelországgal is rendeznie kell a területi kérdéseket, azonban ha ezek a tárgyalások eredménytelenül zárulnak, akkor abban az esetben a nagyhatalmak hoznak döntést. A Kánya Kálmán külügyminiszter vezette magyar delegáció október 9-én Komáromban ült tárgyalóasztalhoz a Jozef Tiso vezette – és csak szlovák politikusokból álló – küldöttséggel. A tárgyalások azonban nem vezettek eredményre, ezért november 2-án a bécsi Belvedere palotában összeülő német-olasz döntőbizottság jelölte ki az új határokat: Magyarország visszakapta a többségében magyarok lakta Felvidék és Kárpátalja déli részét.

Bevonulás Losoncra, 1938. / Forrás: Wikipédia

1939-ban a történelmi sors újabb lehetőséget teremtett. Szlovákia függetlenségével Csehszlovákia szétesett és a Volosin-kormány is proklamálta Kárpátalja önállóságát. Ezt a lépést azonban a magyar kormány nem ismerte el, s a korábban lezajlott fegyveres incidensekre, valamint a Szics-gárda által végrehajtott magyarellenes atrocitásokra válaszul a Magyar Királyi Honvédség alakulatai 1939 márciusában napokon belül birtokba vették a maradék Kárpátalját. A bevonuló honvédeket a magyar és ruszin lakosság ünnepélyesen fogadta. Néhány nappal később az Ung völgyének nyugatról történő biztosítása érdekében a honvédség sikeresen foglalt vissza immáron Szlovákiától közel 1.700 km²-nyi területet. Ezt követően az ország figyelme mindinkább Erdély felé fordult.

Magyar-lengyel kézszorítás az ezeréves határon, 1939. / Forrás: Felvidék.ma

Erdélynek jelentős történelmi, kulturális és identitást meghatározó szerepe volt. Mindazonáltal a területén található nyersanyagkincsek, s az ottani magyarság nagy száma is indokolttá tette a politikai és katonai vezetés számára, hogy kiemelt célként tekintsen a visszaszerzésére. 

1940. június 28-án a Szovjetunió egyetlen puskalövés nélkül szállta meg Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Bukarest meghátrálását a magyar vezetés a revízió szempontjából kezdevezőnek ítélte, s arra ösztönözte, hogy mielőbb lépjen fel Erdély visszaszerzése érdekében.

Augusztus 16-24. között magyar-román tárgyalásokra került sor Szörényvárott, melyek azonban eredménytelenül zárultak. Ekkor előtérbe került a katonai megoldás lehetősége, ám Románia német-olasz döntőbíráskodást kért, melyet Magyarország is elfogadott. 1940. augusztus 30-án kihirdetésre került a második bécsi döntés, melynek értelmében Magyarország – keleten a Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely-Sepsiszentgyörgy vonalig – 43 ezer km²-t kapott vissza Erdély területéből. Ez a magyar revíziós politika fényes sikere volt. 

A román félnek két hete volt teljesen kiüríteni a visszacsatolt országrészt.

Horthy Miklós 1940. szeptember 3-án adta ki hadparancsát:

Honvédek!

A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét.
Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek.
Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében:

Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!

„Minden arcon ott ragyogott a büszke öröm (...)” - A honvédség bevonulása Erdélybe

1940. szeptember 5-én, reggel 7 órakor harangzúgás kíséretében adta hírül a magyar rádió, hogy a honvédcsapatok Szatmárnál, Máramarosszigetnél és Nagykárolynál átlépték a trianoni határt. A magyar katonákat virágdíszbe öltözött kapuk és virágesők fogadták. Mindenütt népviseletbe öltözött helyiek ünnepelték az elszakított területek hazatérését. Erdély visszavételének legmeghatározóbb szimbolikus lépése az volt, amikor Horthy Miklós 72 éves korát meghazudtolva fehér lovon vonult be Szatmárnémetibe és Nagyváradra. A kormányzó több bevonulási ünnepségen vett részt, melyek közül a Kolozsvárott megtartott ünnepély emelkedett ki leginkább. Itt mondta el pályafutása egyik legnagyobb ívű beszédét, melyben a román uralom alatt maradt dél-erdélyi magyaroknak is üzent:

Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk.

Horthy Miklós bevonulása Szatmárnémetibe / Forrás: Wikipédia

Mivel ugyanazon a menetvonalon egyszerre több seregtest is menetelt, sok helyütt rendkívüli torlódás keletkezett, ráadásul a honvéd gyalogság naponta 40-50, de olykor 70-80 km-nyi megerőltető menetet is megtett. Mindezek miatt félő volt, hogy nem sikerül tartani a bevonulás befejezésének 13-i határidejét, ezért a gyorshadtestet előreküldték, hogy vegye birtokba Székelyföldet. Szeptember 11-én – a kolozsvári bevonulással egyidőben – Székelyudvarhely, Székelykeresztúr és Csíkszereda népe köszöntötte a magyar honvédeket. Másnap a lovas- és gépkocsizó dandárok elérték a Barót–Nagybacon–Csíkszentgyörgy–Torja vonalat, szeptember 13-án pedig birtokba Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon népe köszöntötte a magyar csapatokat. Sósmező – az új-régi országhatár – elérésével a második bécsi döntés során Magyarországnak ítélt erdélyi részek visszatértek a Magyar Szent Korona fennhatósága alá. Huszonkét év idegen impérium után ismét magyar zászló lengett a Gyimesi- és az Ojtozi-szoros fölött.

A kézdivásárhelyi bevonulás legmegindítóbb pillanata volt, amikor a Gábor Áron terén az 1848/1849-es szabadságharcból megmaradt és ereklyeként őrzött golyószaggatta zászló fogadta a munkácsi 2. gépkocsizó dandárt, melyet egykoron a legendás székely ágyúöntő hordott kezében.

„Éljen a Haza!” - Kézdivásárhely 1848-as zászlóval köszöntötte a bevonuló honvédeket / Forrás: Wikipédia

Észak-Erdély visszatérését a magyar törvényhozás az 1940. évi XXVI. törvénycikk (A román uralom alól felszabadult keleti és erdélyi országrésznek a Magyar Szent Koronához visszacsatolásáról és az országgal egyesítéséről) elfogadásával szentesítette.

A magyar nemzet és a magyar törvényhozás az igazság győzedelmébe vetett hitében megerősödve mélységes áhítattal ad hálát Istennek, hogy immár az elszakított keletmagyarországi és erdélyi terület egy része is visszatért a Magyar Szent Korona testébe. A magyar haza huszonkét évi szenvedéseik után a szerető anya gondosságával öleli keblére aggódva visszavárt, lélekben erős véreit és összes hűséges fiait.

(Az 1940. évi XXVI. törvénycikk bevezetője)

38M Toldi I harcskocsi Kézdivásárhelyen / Forrás: Fortepan

A visszacsatolást követően ismét magyar anyanyelvű állami elemi iskolák jöttek létre, kiszélesedett a magyar tannyelvű középiskolai hálózat, Kolozsvárott újra magyar egyetem működött, a tudományos tevékenység ösztönzésére pedig megalakult az Erdélyi Tudományos Intézet.

Erdély hazatérését az erdélyi születésű tiszteket és honvédeket is végtelenül megindította, hiszen közülük sokan a „Nagy háború” vége óta nem látták szülőföldjüket. 

Hálát adok a Mindenhatónak, hogy az erdélyi bevonuláson részt vehettem, és hogy a nekem oly drága Székelyföld ismét szabad lett. 

(vitéz felsőtorjai Kozma István, a miskolci VII. hadtest vezérkari főnöke) 

A bevonulás során a honvédeket az örömünnep és a virágeső mellett azonban orvtámadások is érték a Szilágyságban, mely a magyarellenesség bázisának számított. Itt már a honvédcsapatok megérkezését megelőzően is gyilkosságokat követtek el a magyar lakosok ellen. A Szilágyipp környékét birtokba vevő 2. gyalogdandár alakulatatait a menet során szorványos tűzrajtaütés érte, Ördögkúton pedig a templom tornyából adtak le lövéseket a magyar katonákra. Ezeket a támadásokat a honvéd karhatalom a rend és a közbiztonság fenntartása végett megtorolta. A történteket a román történetírás máig eltúlozza, miközben a hazai történészek körében is akadnak olyanok, aki a szilágyippi és ördögkúti eseményekből azt a hamis látszatot igyekeznek kelteni, mintha a Magyar Királyi Honvédség erdélyi bevonulását fegyveres atrocitások jellemezték volna. Mindennek ellent mond Werth Henrik vezérkari főnök utasítása:

A magyar és német nemzetiségű lakossággal a legnagyobb szeretettel és előzékenységgel kell bánni. A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze. (…) Ott, ahol a lakosság élelmezéshiányt szenved, a honvédség segítő kezét éreztesse (…)

A magyar és a román fél a békés bevonulás érdekében több kérdésben is megállapodott. Rögzítették többek között, hogy a bevonuló alakulatoknak fegyveresen ellenálló polgári személyek partizánoknak minősülnek, továbbá a román fél vállalta, hogy a kiürítést végző hatóságok mindent elkövetnek a civileknél lévő fegyverek begyűjtése érdekében, s a helyi lakosságot fenyegető magatartás ellen. Megjegyzendő, hogy a partizánakciókat a világ bármely hadserege megtorolja. A budapesti 2. gyalogdandár vezetője ennek szellemében adta ki parancsát. 

A „kis magyar világ” sorsa azonban a román pálfordulást (1944. augusztus 23.) követően megpecsételődött, s 1944 őszére Észak-Erdély újra román megszállás alá került.

A magyarság többségét 1938 és 1941 között újraegyesítő országgyarapítás – melyet a magyar revíziós politika következetessége teremtett meg – nem volt hasztalan. Bizonyosságot nyert ugyanis, hogy a trianoni diktátum rendelkezései sem kőbe vésettek, másrészt pedig a vesztes háború ellenére is lelkierőt adott a Felvidék, Kárpátalja, Erdély és a Délvidék magyarjainak, mely minden nehézségen átsegítette nemzettestvéreinket az elmúlt évtizedekben. Az, hogy a Kárpátok között még ma is hallani magyar szót, ahhoz hozzájárult az, hogy ha csak néhány esztendőre is, de az igaztalanul elvett területeink jelentős részei visszatérhettek. A marxista kánon 1945 után giccsesnek és szemfényvesztésnek tüntette fel a magyar honvédek erdélyi fogadtatását, ám akik részesei votak, katartikus örömünnepként élték meg. A vértelen igazságtételről, a honvédség bevonulásáról még az 1990-as évek elején is lelkesedéssel meséltek az idős székelyek és a gyimesi csángók. E sorok írójának apai nagyapja, Csarnai Károly (1914-1990) magyar katonaként élte meg azt a soha el nem múló élményt, amikor „minden arcon ott ragyogott a büszke öröm” és virágesőben vonultak be „kincses Kolozsvárra”. Élete egyik legszebb élményéről még 40 évvel később is meghatódva mesélt.  

Csarnai Márk
 

Források:

Illésfalvi Péter - Szabó Péter - Számvéber Norbert: Erdély a hadak útján - 1940-1944. Budapest, Pudelo Kiadó, 2005.

Illésfalvi Péter - Szabó Péter: Erdélyi bevonulás 1940. Barót, Tortoma Kiadó, 2010.

Lakatos Géza: Ahogyan én láttam. Budapest, Európa-História, 1992.Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendők. Budapest, Gondolat, 1986.

Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendők. Budapest, Gondolat, 1986.

Osgyáni Gábor: „Újra magyarok lettünk”. Gondolatok a „magyar világ” gyimesi emlékeiről. Pro Minoritate, 2003/Tél

Sárándi Tamás: Levezényelt visszacsatolás - A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940. Csíkszereda, Pro-Print Kiadó, 2016.

Szabó Péter: Előkészületek a magyar-román háborúra. Nagy Magyarország 2010. augusztus

Szabó Péter: Megtorló akciók a visszatért erdélyi területek birtokbavételekor. Nagy Magyarország 2010. augusztus

Szakály Sándor: Örömünnep, vagy baljós előjel? Nagy Magyarország 2010. augusztus