„Az emberek hamar felejtenek. Pedig ami velünk a proletárdiktatúra alatt történt, nem könnyű elfelejteni.”
Az alábbi idézet dr. Váry Albert tollából származik, amely A vörös uralom áldozatai Magyarországon című könyv előszavában olvasható. Ez a mű elsőként dolgozta fel kellő alapossággal a tanácsköztársaság bűneit településekre bontva, megnevezve az áldozatokat és a gyilkosokat egyaránt. Azokra a bűnökre, amelyeket 1919-ben, majd egy negyedszázaddal később egy idegen eszme szolgálatában követtek el, nincs és nem is lehet felmentést találni. Soha nem lehet feledni azokat az évtizedeket, amelyek nemzedékeket nyomorított meg. Nagyszüleink, dédszüleink és ükszüleink a saját szemükkel láthatták Szamuely Tibor halálvonatát, a málenkij robotra hurcoltak sorát, vagy az ÁVH fekete autóit. Erkölcsi kötelességünk az emlékezés mellett az emlékeztetés, és a számvetés a kommunista rendszerek bűneivel.
Az első kísérlet
Károlyi Mihály, a baloldal ünnepelt "hőse" nélkül 1919-ben nem lehetett volna kommunista uralom Magyarországon. A kommünhöz vezető utat az őszirózsás felfordulás nyitotta meg. Az 1918-ban hatalomra került baloldali vezetők a legválságosabb időben vették ki a fegyvert a frontról hazatért honvédek kezéből. „Aki a rendet fölborítja, számolni tartozik azzal, hogy a megindult áradatot föltartóztatni nem bírja” - írta Váry Albert 1922-ben.
Azok, akik 1919-ben a vérgőzős 133 napot átszenvedték, jogosnak ítélték meg a tanácsköztársaság bukása utáni rendteremtést és felelősségre vonást. A vörösterror alig 5 hónapja alatt közel négyszer annyi embert gyilkoltak meg Szamuely Tibor és Cserny József terrorlegényei, mint Haynau 1849-1850 között. A Trianon által megcsonkított Magyarország később 590 mártír nevét írta fel az emléktábláira.
1919-ben a kommunizmus végérvényesen kompromittálta magát, ezért az újbóli kommunista hatalom kiépülésére Magyarország 1945-ös szovjet megszállása nélkül nem kerülhetett volna sor.
A Nemzet vértanúinak emlékműve Budapesten, a Vértanúk terén
A szovjet megszállás és következményei
A Vörös Hadsereg bejövetelét a magyar lakossággal szemben elkövetett atrocitások sora jellemezte. Kápolnapuszta felnőtt féri lakosságát 1945. március 16-án a 2. ukrán front felderítő zászlóalja kivégezte. Három hónappal korábban az ejtőernyővel ledobott szovjet partizánok az éjszaka közepén rontottak rá Mindszentpusztára, és elvitték a helyiek jószágait. A vörös megszállást 800 ezer magyar szenvedte meg, akiket a Szovjetunió lágereibe hurcoltak.
Mindezek igazolták azt, hogy a szovjet megszállástól való félelem nem volt indokolatlant, különösen azért sem, mert a magyarság már kapott ízelítőt a kommunista rendszerből. A keleti arcvonalat megjárt honvédek testközelből tapasztalták meg azt a nyomort, nélkülözést és éhezést, amely a szovjet rendszert jellemezte. A megszállás borzalmairól szóló hírek már 1944-ben eljutottak a keleti országrészből. Ekkorra már ismertté váltak Ilja Grigorjevics Ehrenburg szovjet propagandista hírhedt szónoklata, amelyet a magyar és a német nők is megtapaztalhattak: „Öljetek! Öljetek! Erővel törjétek meg a germán nők faji gőgjét, tekintsétek őket a hadizsákmányotoknak!”
Mindezek okán a Magyar Királyi Honvédség jelentős része nem akarta követni a fia halála után megrendült Horthy Miklós 1944. október 15-ei proklamációját, és a harc folytatása mellett döntött. Nem a német érdekek kiszolgálásáért, hanem az ország megvédéséért, nem csupán egy idegen hadseregtől, hanem egy idegen és embertelen világtól. Magyarország ezt a világot akarta távol tartani a határaitól már 1941-ben.
Málenkij robotra hurcolt magyarok emlékműve Vásárosnaményben
A háború után külső nyomásra és kommunista irányítás alatt felálltak a képzetlen apparátussal működő népbíróságok, amelyek koncepciós perek keretében hoztak halálos ítéleteket.
A Moszkvából irányított Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) elvárásainak megfelelően a kisgazdáknak koalíciós kormányt kellett alakítaniuk a kommunistákkal, akik szovjet támogatással megszerezték a kulcspozíciókat. Ezzel a jogi eszközöktől a nyílt fizikai terrorig rengeteg módszer állt rendelkezésükre ahhoz, hogy ellenfeleiket megbénítsák. A kizárólagos hatalmat azonban még a SZEB mandátumának lejárta előtt kellett biztosítani, amelyet egy demokratikusnak álcázott választási csalás (kékcédulás választás) keretében bonyolítottak le 1947-ben. A választást megelőzően 600 ezer magyart fosztottak meg a szavazati joguktól. A választási visszaélést Rajk László belügyminiszter szervezte meg, aki feloszlatta a Cserkészszövetséggel együtt az összes keresztény ifjúsági szervezetet, amelyek évtizedeken át rengeteget tettek a magyar ifjúság erkölcsi nevelése érdekében.
Rákosi Mátyás sztálinista típusú rendszerét az egyházüldözés, a magántulajdon felszámolása, kitelepítések és internálások, terror, koncepciós perek, padlássöprés, az ország gazdasági tönkretétele és általános szegénység jellemezte.
A koncepciós pereket a párt terrorszervezete, az ÁVH végezte. Ők intézték az 1950-ben kezdődő kitelepítéseket, és ellátták az internálótáborok őrzését. Szellemiségükről mindent elárult a jelmondatuk: „Ne csak őrizd, gyűlöld is.” Az ÁVH hírhedt volt kegyetlenségéről és különösen durva módszereiről. A kihallgatások során a legembertelenebb fizikai és lelki kényszert alkalmazták a letartóztatottakkal szemben. A lelki kínzások egyik példája a hozzátartozók megkínzásával, megölésével való fenyegetés volt. A Hortobágyra, a Nagykunságba és a Hajdúságba – bírói ítélet nélkül – kitelepítettek otthonaiba gyakran kommunista családok költöztek. Ez az időszak a „csengőfrász” fogalmaként került be a köztudatba.
1956. június 4-én legálissá tették az abortuszt, amelynek következtében 6 millió magzatot öltek meg.
A sztálinista rendszert végül 1956 ősze elsöpörte. Mivel azonban a magyarság legjobbjait 1945 után kivégezték, sokan pedig száműzetésbe kényszerültek, így nem volt egy olyan antikommunista vezetőréteg, amely egységbe kovácsolhatta volna a nemzetet. Az 1956 novemberében begördülő szovjet páncélosok végül komoly veszteségek árán fojtották vérbe a szabadságharcot.
Kádár, a „jó színész”: A gulyáskommunizmus hamis valósága
A szovjet szuronyokra épülő Kádár-rendszer véres megtorlással kezdődött. 1957 és 1961 között 229 főt végeztek ki.
Az 1963-ban kihirdetett, általánosnak nevezett amnesztia valójában egyáltalán nem vonatkozott mindenkire. Az '56-os politikai foglyok jelentős része csupán az '70-es években hagyhatta el a börtönt. Akiket pedig kiengedtek, azokat ellehetlenítették és 1989-ig megfigyelték. Kádár János "közkegyelme" nem a rendszer humanizmusáról szólt, csupán álságos gesztus volt azért, hogy az ENSZ levegye napirendjéről a magyar kérdést. Kádár János és köre a '60-as évektől az úgynevezett gulyáskommunizmussal egy humánus álcát öltött magára, amely során a felvett nemzetközi hitelekkel évtizedekre eladosították az országot. Mindeközben az 1961-62-es év az – ötvenes éveket idéző – egyházi perek „reneszánsza” volt. Az életre hívott Munkásőrséggel az egész magyar társadalomra fegyvert fogtak, mert a szovjet vezetés által hatalomba ültetett bábkormány rettegett egy újabb 1956-tól. A „legvidámabb barakk” látszata mögött a gazdasági nehézségek lassan felszínre törtek, a korrupció virágzott, Trianon kérdéskörét teljes tabu övezte, a határon túli magyarság ügyét pedig a szomszédos államok belügyének tekintették. A kor diplomáciájának szégyenfoltja 1988. augusztus 28-a volt. Az erdélyi falurombolást követő aradi találkozón Ceaușescu az asztal alá „pofozta” Grósz Károlyt, aki ezt követően csökönyösen tagadta a falurombolását tényét.
Az MSZMP egypártrendszere ugyan 1989-ben megszűnt, azonban a rendszerváltás nem volt más, mint hatalomátmentés.
A magát átmentő társaságnak nem volt nehéz dolga: minden eszköz a kezükben volt. A rendszerváltó pártok tele voltak reformkommunistákkal, parancsokat teljesítő és zsarolható ügynökökkel. Az egykori kommunista vezetők a spontán privatizációból befolyt vagyonból gondtalanul élték tovább mindennapjaikat a budai villáikban. Az '56-os sortüzek felelőseit sosem számoltatták el. Mátsik György esetében szintén elmaradt a felelősségrevonás, aki ügyészként bizonyítottan 27 fogvatartottra kért halálos ítéletet 1956 után.
A kommunisták utódai ma is jelen vannak a közéletben, akik a kultúrmarxista szellemiség jegyében igyekeznek legitimálni az abortuszhoz való jogot, és az LMBTQP-ideológia kiterjesztését.
Az LMBTQP-ideológia a modernkori marxizmus: „Nincs pride osztályharc nélkül” - Az Ausztria Kommunista Ifjúságának felvonulása
Három évtizeddel a "rendszerváltás" után a baloldal bűnei még mindig enyhe megítélés alá esnek. Ennek jele, hogy a szélsőbaloldal ma szabadon legitimálhatja és tagadhatja a kommunizmus bűneit, vagy komolyabb közfelháborodás nélkül használhat tiltott önkényuralmi jelképeket. Közben pedig országszerte még mindig állnak a '89 előtt felállított emlékművek, és közterületek viselnek kommunista neveket. Az elmaradt rendszerváltás és igazságtétel az elmúlt 34 év súlyos hiányossága.
Csarnai Márk
