A magyar történelem legdicsőségesebb fejezete, a tavaszi hadjárat során a fiatal magyar honvédsereg olyan katonai sikereket ért el, melynek során az ország jelentős részéről kiszorította a osztrák-császári hadat. A sorozatos magyar győzelmek azonban arra a felismerésre ösztönözték a bécsi udvart, hogy egyedül nem lesz képes győzelmet aratni. A magyarság 1848 szeptemberében indult önvédelmi harcát Bécs végül csak súlyos emberáldozatok árán, és orosz segítséggel volt képes leverni.
1848/1849 a világosi fegyverletétel ellenére is tele van heroikus tettekkel. Az egyik ilyen – méltatlanul mellőzőtt – ütközet a szabadságharc egyik utolsó helyszínén, a székelyföldi Nyerges-tetőn zajlott le. 1849. augusztus 1-jén kétszáz székely honvéd – mint Leónidasz és harcosai a Thermopülai-szorosnál – hősiesen verte vissza az osztrák-orosz túlerőt. A bekerítés veszélye miatt azonban Tuzson János őrnagy végül kénytelen volt visszavonni a csapatait. A Nyerges-tető méltán kapta az utókortól a „Székely Thermopülai” elnevezést, amely a haza védelmében, a halált megvető bátorság példájaként vonult be a magyar történelembe.
A császári-cári túlerő eldöntötte a küzdelem kimenetelét, ám a honvédek, különösen a Nyerges-tetőt védő székelyek tudták, hogy a katonai eskü egy életre szól, ezért alapvető kötelességük a haza védelme, s hogy minden megnyert csata időt ad. Akárhogy is próbálja veszett ügynek láttatni történelmünk küzdelmeit a modern kor embere, aki igaz ügyért harcol, az nem az esélyeket latolgatja. Szigetvár és Drégely hős védői sem adták fel. Nándorfehérvár és Eger is a végsőkig kitartott.
A 1848-ban alakult magyar honvédsereg több ütközetben is győzedelmeskedett az évszázados tradíciókkal rendelkező császári hadsereg felett. A bosszú ezért nem maradt el. A megtorlás legnagyobb hulláma és 1848/1849 elitjének fizikai megsemmisítése október 6-án érkezett el. Ezen a napon a pesti Újépület udvarán végezték ki Batthyány Lajost, az első független, felelős magyar kormány miniszterelnökét, Aradon pedig a honvédség tizenhárom tisztjét: Lázár Vilmos ezredest, valamint Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József, Poltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezić Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és Vécsey Károly vezérőrnagyokat.
„Bátran néznek szeme közé a halálnak, hiszen véle szemközt nem csak egyszer álltak.” - Thorma János: Aradi vértanúk / forrás: Wikipédia
Az időzítés nem volt véletlen: az osztrák kormányzat meg akarta várni Komárom, a magyar szabadság utolsó bástyájának feladását, hiszen egy megtorlási hullám kitartásra sarkalhatta volna a várvédőket.
A golyó általi halálra “kegyelmezett” Kisst, Schweidelt, Dessewffyt és Lázárt az aradi vár északi sáncában lőtték agyon, kilenc társukat pedig a sebtében összetákolt bitófákra akasztották.
Sem a kivégzőosztag, sem pedig a bitófa előtt nem tagadták meg hitüket. Emeltfővel néztek szembe a halállal. Igazuk biztos tudatában a legdrágábbat áldozták a haza és a magyar szabadság oltárán: az életüket.
Áldozatuk nem volt hiába való. Hősök nélkül sem jövője, sem pedig tartása nem lenne a nemzetnek. Ez a szemlélet vezérelte nem csak 1848/1849 honvédeit, de a két világháború magyar hőseit is, akik védték a Kárpátok szorosait, tartották állásaikat az Isonzó mentén, oroszlánként küzdöttek Przemyślnél, vagy hősi halált haltak a Don mentén és Budapest védelmében.
Magyar hősök, akik a nemzet megmaradásáért áldozták az életüket.
Az aradi tizenhárom – akárcsak Budapest 1944-1945-ös védői – az áldozatos hazaszeretet, a meg nem alkuvás és a hősies helytállás példája.
Példamutatásuk és áldozatuk ahogy a múltban – a trianoni országcsonkítás után és a kommunizmus sötét évtizedeiben –, úgy ma is hitet és erőt ad a magyarságnak.
„Mert a hit az erő, mert aki hisz, győzött!”
(Magyar Hiszekegy, részlet)
Dicsőség a Hősöknek!
Csarnai Márk
